Megvan az év koncertje, és még csak júniusnál tartunk (Imagine Dragons 06.15.)

Nem tudjuk, hogy a vasárnapi második Imagine Dragons koncert közönsége olvasta-e a szombati, első koncert közönségét némileg cinkelő sorokat, de az egészen biztos, hogy ezen a ráadásnapon a lelátón és az arénában lévő emberek a zenekarral együtt tették emlékezetessé ezt az estét. Szóval, respect minden jelenlévőnek ♥

De ne szaladjunk előre.

Volt itt menet közben egy tagcsere: mostanában van valami a levegőben, ami világszerte dobos-anomáliákat okoz (itt és itt olvashattok róla)... Az ID esetében az történt, hogy Daniel Platzman 2023 márciusában kezdte kihagyni a koncerteket – indokoltan: mentális és egészségügyi okokból –, majd 2024 augusztusában bejelentette, hogy végleg elhagyja a zenekart, hogy filmzenék szerzésére koncentrálhasson. A dobokhoz – micsoda kerek történet  – Andrew Tolman, az Imagine Dragons "eredeti dobosa" ült be, aki a LOOM turnét is végigszögeli, igaz, még nem avatták hivatalosan és ismételten zenekari taggá, de ez a budapesti koncert minőségén sem változtatott, a zenekar egysége pedig töretlen és hatékony volt.

A fő fellépő előtt a közönséget a '98-ban született Declan McKenna melegítette be. A multiinstrumentalista brit zenész – aki a műfajok között táncol, elmosva az indie, a glam rock és a neopszichedélia határait – 2015-ben megnyerte a Glastonbury Emerging Talent versenyt, majd első kislemezével, a FIFA-botrányról szóló Brazil című dalával rabul ejtette a közönség szívét, de számos dalában foglalkozik társadalmi problémákkal. Ebből nagyon keveset tapasztaltunk, mert annyira rosszul szólt, hogy kivert a víz: mi van, ha az este ebben a minőségben folytatódik??? Egy David Bowie-dalra (Hero) felkaptam a fejem legfrissebb hírek böngészéséből – sokan Bowie-t emlegetik vele kapcsolatban a testvére által tervezett csillogó ruhák és vibráló vizuális jelenléte miatt –, de valójában Dömötör státuszban voltam a koncertjén (se nem láttam, se nem hallottam jól).

Bár a közönség roppant udvarias lelkesedéssel támogatta az előzenekarság olykor hálátlan feladatát teljesítő zenészt, mind hangerőben, mind látványban, mind pedig hangulatban hatalmas váltás volt, amikor a képzelt sárkányok fellifteztek a színpadra. Konkrétan az első pillanatban elszabadult a Puskás – amit jómagam nem gondoltam volna, pedig jártam már pár koncerten: a "Thunder" nyitány alatt a teljes stadion együtt énekelt, és olyan együttlétet tapasztalhattunk, ahol nem csak a zene, hanem a közösségi élmény is érvényesült: azonnal kilőtt a hangulat, és ez a rakéta folyamatosan tört az ég felé, hogy a záró Believernél olyan magasságot érjen el, ahol már a csillagok integetnek vissza.

Bevallom, én mindig is szerettem a konfettiket. A többi, a füst meg a lángoszlop a hőkibocsájtás ellenére hidegen hagy. A konfettiágyúk általában a koncertek végén, a fináléban dördülnek el, hogy a vibráló zárókép jól beégjen mindenki retinájába. Az Imagine Dragons koncertjén többször is elsütötték őket, és mindig a tökéletes pillanatban: amikor éppen az ég felé lendítetted a kezed vagy éppen felugrani készültél, mert elértél a hangulatrobbanás határára. Amúgy később, a villamoson pontosan lehetett tudni, kinek volt küzdőtéri jegye :)

Irdatlan sokat hozzátett (sőt: csak fokozta) ehhez az élményhez a látvány. A stadion 58 méter széles színpadához egy 40 méteres kifutót illesztettek – ez aztán lehetővé tette, hogy ebben a hatalmas térben a frontember közelebb kerülhessen a közönséghez, mindközben az 5 gigantikus LED-falon elképesztő vizuált vetítettek: a turné színpadát rouxxofficial (az albumborító tervezője) álmodta meg – a LOOM világához igazodóan, de olyan tökéletesen illesztették össze az élő felvételt a helyenként 3D-s grafikával, hogy, eskü', elkezdtem csekkolni: vajon előre felvett képeket látunk grafikai kompozícióba illesztve, vagy egy tökéletesen montírozott képben egyszerre az élőt és a rögzítetett? Persze, az utóbbi az igaz, és hát itt a második respect. Amúgy a cuccot  – piroelemek, konfettiágyúk, füst- és tűz effektek – 24 kamion szállítja városról városra, úgyhogy nem mondhatjuk, hogy ész nélkül pufogtatják a vizuális frázisokat.

A harmadik is itt jön: a Declan-koncert alatt tapasztalt kapitális hanghibák szerencsére múló rosszullétnek bizonyultak, mert az Imagine Dragons esetében bazi jól szólt minden. Ráadásul az volt a nyilván csalóka érzésem, hogy ezeket a dalokat egyenest stadionokra írták... Ebben a gigantikus térben fel kell tekerni a hangerőt rendesen, és ha már ezerrel szól, ott minden hangnak rendben kell lennie – és ez így is történt. A számomra kettővel ezelőtti, Santana koncerten megtörtént, hogy belezavarodtam a tapsolásba, mert történt valami ütembaki a színpadon, és én is kiestem a ritmusból – de itt aztán egy darab ilyen nem volt. S a dalok is úgy ültek – vagy szárnyaltak? – mintha mindegyikük egy stadionban látta volna meg a napvilágot.

Egy koncert hangulata a frontemberen is múlik – ő celebrálja ezt a szabadtéri gigamisét, és ha ő nincs a topon, akkor a hívek az istennek sem fognak reagálni a zenekar jelenlétére. Dan Reynolds ezen az estén nem egy pap, hanem egy kisebb isten volt (respect4). Elenyésző időt töltött a kifutón kívül, gyak. végig közönségközelben maradt, hacsak nem ült be a kettes számú dobok mögé egy párbaj erejéig vagy a zongora mögé egy -futam időtartamára. Pont annyit beszélt és pont úgy és azt, hogy sosem lyukasztotta ki a hangulat kerekét, sőt, csak további levegőt pumpált bele. Nemcsak a kifutón rohangált fel s alá, hanem lement a nép közé is, ami bizonyos esetekben tud bazári vigasságnak tűnni, de higgyétek el, ez nem volt az. Szó esett már máshol is a meglehetősen kidolgozott, meztelen felsőtestéről – evvel kapcsolatban, tisztelt bíróság, bevallom, elkövettem egy óriási bűnt... Amikor levette a felsőjét és először mutatta a kamera, önkéntelenül kicsúszott a számon egy óbazmeg..., melyet a mellettem ülő fagyos csendje követett, majd egy kicsivel később odasziszegte nekem: azért van ott egy kis pocak... Nem volt. De már nem mertem megszólalni, mert így is kisebb kontroll alá kerültem a koncert további részében... :D

Ami még fontos egy jó koncerthez, azok a PILLANATOK. Nem tudom jobban megfogalmazni, ezek olyan pillanatok, percek amikor az egész esemény elrugaszkodik a zene meg a show talajáról, és valami ad hoc spirituális egységbe kavarodik több ezer ember egymással meg az előadókkal. Vasárnap este több ilyenben is volt részünk.

Ilyen volt, amikor az It’s Time közben szinte egy katedrálist varázsoltak a LED-felületre, vagy amikor Sharks alatt valóságos vízalatti élményt idézett meg a látvány. De ezek csak a lazább, látványbéli felhördüléseink voltak.

Igazán nemes gesztus volt a zenekar részéről, hogy egy meglepetés-dallal készültek a budapesti helyszín magyar illetőségű közönségének (irdatlan sok külföldi volt): a párszámos akusztikus részbe beleillesztettek egy George Ezra-covert, cím szerint a Budapest-et... Nem verhetted olyan erősen a tenyereidet egymáshoz, hogy kifejezd a háládat mindezért  :) A következő állomás június 19., Padova... Őszintén kíváncsiak vagyunk, nekik mivel kedveskednek :)

Igazán szép pillanat volt az is, amikor Dan a középső blokkban megszakította a koncertet, hogy közölje: (a szélfútta hajú) Wayne Sermonnak éppen ma van a szülinapja, és bár a gitáros nem szereti ezt a fajta nyilvánosságot, a frontember mégis úgy érezte, ezt tudatni kell az egybegyűltekkel, akik legott el is énekelték a Happy Birthday-t.

Aki ott volt, az amúgy látta, hogy Ben McKee-nek milyen mikrofonja volt? (szivárványos)

Inkább vicces volt, mint felemelő, hogy a dolgozzon a faszom nehéz napkezdésekre összeállított lejátszási listámon szereplő – Take Me To The Beach alatt óriás strandlabdákat löktek a tömegbe, amik még egy ideig, talán 2 szám erejéig ide-oda pattogtak a fejek felett, azt' valahogy eltűntek.

De a legeslegerősebb pillanat, szerintem életem egyik legjobb fináléja, a Believer volt. Kórusban addig sem volt hiány, például itt is tetten érhető:

de a zárószámnál valahogy tényleg egybeolvadt mindenki mindenkivel, és torkunk szakadtából énekeltünk, addigra már nagyjából mindenki talpon, mindenki táncol, mindenki csápol, ami aztán a zenekar tisztelettel teljes meghajlása és viszontköszönete után, a hangok elcsendesedésével ütemes standing ovation-ba ment át. Az Imagine Dragons mintegy két órán keresztül tartotta a feje fölött a közönséget, ebbe az időtartamba 23 szám és egy combos adag felhőtlen boldogság fért bele, ami miatt egyesítjük az össze eddig elhullajtott respectjeinket egy jó kövér RESPECT-re és végtelen hűséget fogadunk a bandának.

Éppen ezért kiábrándító, amikor pár perccel azután, hogy az Imagine Dragons kilőtt téged az űrbe, visszazuhansz a magyar valóba: baszakodsz a hülye repoharakkal a minden hatékonyságtól és felhasználóbarátságtól mentes pultoknál, és igaz, miután rájöttél, hogy nem a stadion kilométeres sorába kell beállnod, ha nem akarod hazavinni a 201. és a 202. repoharat, és kint már csak pár percbe telik, de akkor is: egy ilyen élmény után pont nem egy nyomorult sorban akarod befejezni az estédet. Adjanak papírpoharakat, és tegyenek ki 500 kukát. Kevesebbe kerül, mint 6 embert kifizetni egy pultban, akikből konkrétan 2 csinál valamit.

 Az enyémnél sokkal jobb fotókat szép számban az esemény hivatalos oldalán találtok: