A Barba Negrába mindig szívesen megyek – persze, ha éppen nem Kis Grófo próbál koncertet adni a rock melegágyában –,mert a város egyik legjobb hangtechnikájával megáldott klubja. És a személyzet is többszörösen bizonyította már nálam: gyorsaság és udvariasság minden körülmények között. Talán ezért is aljasodik le ott mindenki, mert hamar megkapjuk az italokat a pultnál. Szóval ezen az estén minden adott volt egy jó punk-rock bulihoz.
Az este 7 órás kapunyitásra halvány érdeklődés mutatkozott, de szépen lassan csordogáltak az emberek. Negyed kilenckor a The Silver Shine zenekar három tagja elkezdte felpörgetni a közönséget. Az új dobossal (Joe) debütáló trió, akik Amerikától Európáig turnéztak már, megadták az alaphangulatot. Szépen összegyűltek az emberek a színpad előtt, és a mesterhármasból megszületett az első gól. Erős műsort raktak össze, és a női bőgős/énekes (Krista Kat) villámkézzel tépte a húrokat a jó és zúzós dalokban. Tökéletesen hozták a kötelezőt, és maximumra állították be a hangulattekerőt. Előzenekaroknál nem megszokott módon kaptak egy visszát a közönségtől, amit Ati EDGE (gitár/ének) hamar fel is konferált , nehogy túllépjék a műsoridőt.
Gyors átállás, gyors sörvételezés, és máris a színpadon az újhullámos punk zenekar, a The Grenma, ahol szintén női bőgős (Arany Dóra) forgatja fel a férfi szíveket. A lendületes, pörgős banda turbulenciába kergette a közönséget, és volt közös éneklés, na meg a bevált tánclépés minden punk koncerten: Pogó! A Grenma napjaink méltán egyik legígéretesebb bandája a műfajon belül, mert a szövegek és a zene is jól kidolgozottak és mindenkihez szólnak. Minden nagyképűség nélkül állnak a színpadra, és ledarálják pontosan azt, amit a lemezen hallani. Profi munka. Szalay Csongor hangja – és most kurvaélet, hogy nem megyek bele, kiket szinkronizált, mert agyam eldobom, amikor egy zenei beszámolóba erről ír valaki, mert az olyan, mintha elmesélné a szakácskönyvben, hogy milyen körülmények között lett ültetve a hagyma, amit épp szeletelni szeretnél – erre termett szerintem, és megtalálták hozzá a tökéletes zenei alapot. A mesterhármasból a második gól is borítékolható volt az első után. Ekkor a hangulat már utolérhetetlenül fent volt a magasban, és mi is a pultnál ötösével kértük a söröket. Több léggitár volt a hátamon, mint amennyin valaha is játszottam életemben. Kezdtem is megrogyni a súlya alatt. Nem a sör miatt, neeem... Többen már úgy néztek ki, mint a cirkuszi kerítés medveszökés után.
Az este vendéglátói végre felmentek a színpadra, és azonnal megmutatták a népnek, mi is az a punk-rock. A Junkies lekaszabolta a közönséget már az első mesterhármassal: a Telepi gyerekek, az Ennyi kell és a Vesztettél elég erős kezdés egy Junkies-koncerten. Felmosták velünk a padlót rendesen. Mi lesz még itt, ha már a kezdés ilyen durva... Jöttek is a nagyobbnál nagyobb dalok mint egy gőzmozdony, ami úgy ment át rajtunk oda-vissza, mintha a teljes megsemmisítés lenne a cél. Utólag már tudom, hogy tényéleg ez volt a cél. Szekeres Andris hangja olyan energikusan hasít bele a levegőbe, amitől minden X-Faktor és Megasztár zsűri azonnal kiosztaná az első helyet neki, nem mintha nagy szaktekintélyek ülnének ott (tisztelet a kivételnek), de meggyőződésem, hogy a legjobb hanggal van megáldva hazánkban. A Mester, Barbaró Attila pedig úgy gyártja a jobbnál jobb szövegeket, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. A legnagyobb slágerek kaptak helyet ezen az estén, amit a közönség vulkán erejű ovációval hálált meg minden dal után. Remekül volt felépítve a műsor, ahogy szépen elszórták benne a Junkies-himnuszokat. „Miattad iszom, te állat"-dal pedig jó válasz mindazoknak, akik azon értetlenkednek, minek iszik már megint a párjuk. És ezen az estén nem volt ember, aki bambit ivott volna. Másnap a barátaimmal nekünk is kellett hívni Murder ügynököt, hogy keresse meg az eltűnt pár órát az estéből.
A Vérfolt a kövön-dalnál nem várhattunk tovább, és megtettük, amit megkövetelt a haza, és átpréseltük magunkat a tömegen az első sorig, ahol az életben maradási esélyeink igen lecsökkentek. Itt és most, nyilvánosan kérek elnézést mindenkitől, akikre ráömlött a két korsó söröm útközben ahogy naivan azt gondoltam, majd én ezeket jól beviszem előre. Nem a sör, de még a korsók is eltűntek valahol félúton, ahogy egy pogózáporba csapódtam . A Junkies mindeközben nem javított a helyzetemen, mert belekezdett az Ez csak a valóság című dalukba, és esélyem sem volt kijönni az örvényből. Hagytam magam, hogy kilökjön a tömeg, mint a 90-es évek társadalma a középiskolából...
Mit vár az ember egy Junkies-koncertől? Ezt! Hamisíthatatlan punkérzést, száguldást a totális katarzis felé és olyan slágereket, mint a Csatornapatkány, Nincs pardon, Mese vagy a gigantikus szerelem megfejtés a Szerelmedtől lettem ilyen. És ezt is kaptuk, olyan desszertek mellett, mint a Félbetépve vagy az Üzenet a föld alól. A Junkies azon kevés zenekarok közé tartozik, akik pontosan azok maradtak az évek alatt, akik voltak. Hiába díjak és sikerek, ők ugyanazok a punk srácok, akik megfogalmazzák és zenébe öntik a mindennapok gondolatait és érzéseit. Semmi sztárság, mentesek az allűröktől a mai napig, mert olyan alázattal vannak a közönségük iránt, ami érződik a színpadról. Hosszú életművet kívánok nekik, és sok mocskos Junkies punk-rock albumot még nekünk, hogy meg tudjuk mutatni az unokáinknak, kik voltak ránk hatással az életben. Ők mindenképp helyet kapnak a mesterek fejezetben nálam.
Tökéletes hármas fogat adott koncertet egy tökéletes klubban (hisz rendszeres olvasóim tudhatják, hogy a Barba Negra a szívem csücske), egy tökéletes péntek estét varázsolva ezzel. A The Silver Shine ledöfte az embereket, a The Grenma jól megforgatta bennük a tőrt, a Junkies pedig szépen lassan kihúzta mindenkiből, majd sorba álltunk a kegyelemdöfésért, amit szerencsére meg is kaptunk. Ez volna a rock'n roll ha valaki nem tudná.
Az este végéről inkább nem írnék semmit, legyen annyi elég, hogy 3kor már az ágyamban voltam, és a másnap érdeklődés hiányában elmaradt.
Fotók: Baricsa Orsi/DeadLens Pictures
Szólj hozzá!