Mindenkinek van legalább egy kedvenc Quimby-dala, és ez nem túlzás. Amikor annak idején egy jól sikerült feldolgozásnak köszönhetően egy ország dúdolta hónapokig a Most múlik pontosan dallamát, azt hiszem, akkor váltak véglegesen közkedvenc zenekarrá idehaza. Az egykoron különc és az "átlag ember" számára nehezen befogadható zenei ízléssel és szövegvilággal rendelkező bandából mára kultikus és istenített, multicég által reklámügyileg is komolyan foglalkoztatott ikonokká fejlődtek, ami azért érdekes, mert a jövő nemzedék számára a népszerűség a legfontosabb értékmérő manapság.
Ebből kiindulva pedig nem árt, ha a médiában és a közösségi portálokon nem csak a max. 15 percnyi hírnévvel büszkélkedő, egyébként bármilyen értékelhető munkától mentes celebekkel találkoznak lépten-nyomon. Az én viszonyom a zenekarral leginkább egy hosszú évek óta tartó boldog párkapcsolathoz hasonlítható, ahol azért voltak olyan időszakok, amikor kissé elhidegültünk egymástól. Ennek ellenére jóban-rosszban, éjjel-nappal, de leginkább barátok közt voltunk együtt, és remélem még leszünk is jó darabig. Mivel volt szerencsém majdnem a kezdetektől követni a csapat munkásságát, így pontosan tudom mire számíthatok egy Quimby-koncerten, de ettől függetlenül nem tudom megunni.
A vendégzenekar szerepét ezúttal az a szemtelenül fiatal tagokból álló budapesti csapat kapta, akikkel eddig csak a távolból barátkoztam. A Petőfi rádiónak köszönhetően - ahol egyre többször kerülnek adásba – Single Switcheroo című dalukkal azonnal levettek a lábukról. A pszichedelikus rock vonalon mozgolódó Middlemist Red banda rutinos öreg rókákat megszégyenítő profizmussal töltötte ki a megszabott időkeretet, annak ellenére, hogy ekkor még a rajongók nagy része valahol félúton volt az Akvárium felé. Az az igazság, ezek a dalok valószínűleg izgatóbban hatnak egy nyári fesztiválon, mint egy sötét klubteremben. Ezen gondolat szemmel láthatóan a körülöttem állók fejében is megfordulhatott, mivel a szokásos bólogatáson kívül nem sok reakciót kaptak a zenekar tagjai. Kicsit olyan hetvenes évek Woodstock fesztivál fílingje van az embernek a dalok hallatán, bár az még 69-ben volt, de az érzés hasonló. Mindenesetre az biztos, hogy a megfelelő közönséggel párosítva hatásosan működhet a szerkezet. Már csak az a nagy kérdés, hogy a nagy egymásra találás mikorra van időzítve. Én azért majd még próbálkozom fesztiválos területen, csak hogy igazoljam saját állításom. :)
És akkor Quimby… Az idén már sokadik alkalommal tettem tiszteletem koncertjeiken, és minden egyes alkalommal remekül szórakoztam. Nagyon kedvelem az olyan produkciókat, ahol a humor is fontos szerepet kap, bármilyen formátumban. A Quimby-dalok jelentős része alapvetően remekül lemozogható különlegesebb korreográfia nélkül, köszönhetően az erős ritmusszekciónak, ami eleve jókedvet sugároz. A hangulatos balladák alatt pedig megpihenhet az ugrándozásban megfáradt koncertező. Az összekötő szövegek pedig ez alkalommal többségében Lívius apukájának “jó tanácsairól” szóltak, de hazánk kedvenc művészi célpontja, Kovács Ákos sem úszta meg. A kisebb technikai szünetben, amikor a szétesett hangszert kellett megjavítani, Kiss Tibi vezénylésével és a közönség vokális kíséretével sikerült elénekelni unaloműzőként Ben E. King régi nagy slágerét, ami a Stand by Me címet viseli.
Majd’ minden közimádatnak örvendő dal elhangzott, amelynek egy ilyen koncerten ott kell lennie a setlist-en, kivéve a már említett Most múlik pontosant, amit gondolom már kellőképpen meguntak maguk is az évek alatt, de mint ahogy Tibi is megjegyezte, hiába emlegetik a zenekari tagok édesanyját negatív értelemben, úgyis ők fogják eldönteni mit játszanak, és mit nem. A buli közepén én is azon a ponton voltam, hogy bevágom a durcát, ha kedvenc dalom nem hagzik el, pontosítva két kedvenc dalom. Az egyikre nem is kellett sokat várnom, kívánságom teljesült, és a Fekete Lamour alatt vígan ugrándoztam. Majd vártam, és vártam, a dalok meg csak jöttek és mentek, de másik kedvencem csak nem került elő. A visszatapsot követően duzzogva vonultam hátra, mondván, most már úgyis mindegy, de csak nem hagytak cserben a fiúk; zárásként Lívius magához ragadta a mikrofont, majd felcsendült a Magam adom alapzaja. Kevés dal van rám olyan komoly hatással, mint ez a szomorkás ballada. A szöveg és a zene tökéletes elegye minden alkalommal a lelkemet szorongatja. Nagyon remélem, hogy ez a darab örökös tagsággal bír a dallistákban.
Konklúzióként ismét sikerül arra a rendkívül elmés megállapításra jutnom, hogy nem kell feltétlenül telerakni egy koncertet showelemekkel. Van még olyan zenekar az országban, akinek akkor is sikere van, ha kiáll a színpadra, és zenél. Ez pedig igazán bíztató a szakma jövőjének tekintetében.
Szólj hozzá!