Öreg rocker nem vén rocker – Judas Priest, Papp László Sportaréna

2018/07/28  ·   Koncertbeszámoló   ·  Zerge

Isten bizony nem akartam elmenni erre a koncertre, de aztán a főszőrkesztyű annyira szerette volna, hogy valaki mégiscsak írjon erről a koncertről, ha már a szervezők voltak olyan rendesek, és adtak rá jegyet, ne vesszen már kárba, úgy döntöttem, hogy egye fene, megyek, aztán majd megláSSuk.

MTI Fotó: Kovács Tamás

Gondoltam, legfeljebb majd írok egy jó előítéletes, koncepciós, ledorongoló förmedvényt az énekesről, mint egyszeri indexes (sőt, két egyszeri indexes) a Rapülők-koncert ürügyén Geszti Péterről, legfeljebb a koncertről nem lesz egy szó sem – ha a nagymenők megtehetik, én még inkább.

Aztán mégsem így alakult.

Ami a Papp Lacihoz közeledve meglepett, az az volt, hogy a koncert hivatalos kezdete előtt 10 perccel szerényen szólva sem hömpölygött a tömeg a bejáratok előtt, mint mondjuk egy szimfonikusokkal felturbózott harmadosztályú hazai giccsprodukció (neveket nem mondanék, de azért sejthető, kikre gondolok) előtt szokott. Ez két dolgot jelenthetett: vagy iszonyatosan felgyorsult a beengedés, mióta utoljára itt jártam júniusban, vagy… nos, mondjuk úgy, korlátozott az érdeklődés. Az első verzióban valahogy nem hittem a kapukhoz közeledve.

Sajnos, igazam lett, a beengedés a szokott tempóban haladt (nem cikizés, egy rossz szavam nem lehet rájuk, nem ők tehetnek róla, hogy kapunként néha 1000 embert kell ellenőrizniük, most is volt gond egy előttem bejutni kívánó csajszi jegyével, 3 leolvasó kütyü azt mondta rá, hogy rossz, a negyedik meg gond nélkül elfogadta, a jegykezelők pedig maximálisan igyekeztek segíteni – azért ez még láthatóan nem űrtechnika, vagy ha az, akkor nagy gondok lesznek az emberes Marsra szállással, már most szólok).

Belül aztán észleltem, hogy a termet mintegy a felére húzták, és még így is gond nélkül felismertem a túlfelében az ismerőseimet, pedig valami trükk folytán a színpad is az aréna hosszabb oldalára került – azaz a nézőtér rövid, de igen széles volt, a tömeg meg valahol máshol tartózkodott. Gondolkoztunk is rajta (már az ismerősökkel közösen), hogy mi lehet ennek az oka – így utólag arra tudok gondolni, hogy a színpadról így úgy tűnhetett: a terem végéig állnak az emberek, zsufi telt ház van. Álltak is, csak oldalt volt hézagos, talán ha 4000–5000 fő tehette tiszteletét.

A koncert után a hazai rockélet egyik legnevesebb szervezőjével és közös rockrajongó barátunkkal beszélgettünk egy sör mellett a sarki becsületsüllyesztőben arról, hogy vajon mi lehet az oka, hogy a műfaj másik brit királya, az Iron Maiden mindig nagyobb tömegeket vonz itthon, mint a Judas Priest, gondoltunk itt a jobban elosztott vagy kifinomultabban kidolgozott szólókra, arra, hogy a Maiden a csúcson is sokat járt ide, a Priest meg nem annyira, de nem tudtuk igazán megtalálni a megfejtést. De vissza a koncertre.

Nos, az erősen levegős teremben mi sem tartózkodtunk sokat így az elején, az Ördög (a fene vacakol a nevükben szereplő dán betűkkel, pláne hogy magyarok) zenéje nem igazán az én világom, inkább kint beszélgettünk és próbáltunk sört szerezni, „gyors”, kártyás fizetés ide, kevés ember oda, bizony nem ment gyorsan. Aztán a végére mégis bementünk, és Vörös Andrisék produkciójából is láttunk-hallottunk szűk negyedórányit, nem tudom, hogy az előzenekarokkal szembeni régen szokványos kitolás volt-e az oka (remélem, nem), de voltak kifogásaink a hangzást illetően, a zene meg olyan, amilyen, valaki vagy szereti, vagy nem, ami engem illet, nem tartom rossznak, de nem lesz a kedvencem sem.

Aztán a színpad átalakítása, majd némi konzerv Black Sabbath után (szomszédvár, a Sabbath ugye birminghami, a Priest meg West Bromwich-i) lehullt a lepel (szó szerint, valami üzenettel teleírt vászon takarta a színpadot, de túl messze volt, hogy elolvassam, és túl hosszú, hogy megjegyezzem, meg inkább beszélgettünk), és ott álltak előttünk, ők, a metál istenei, személyesen.

Apropó, itt kell, hogy bevalljam, hülyeséget írtam a beharangozóban – látszik, hogy nem tartom rajta szorosan a mutatóujjamat a metálzene ütőerén –, ugyanis Glen Tipton gitáros sincs már a zenekarban év eleje óta a betegsége miatt (Lepsénynél meg megvolt, legalábbis a Fezenen – már megint Székesfehérvár, ugye – 2015-ben még ő gitározott), bár állítólag ha arra jár, beugrik pár számra, de most nem járt erre, szóval ez volt a felállás: Ian Hill (basszusgitár, a közhiedelemmel ellentétben nem alapító, de őstag), Rob Halford (ének, majdnem őstag), Scott Travis (dob, nagyon régi tag), Richie Faulkner (gitár, KK Downing kiválása óta – érdekesség még, hogy a Maiden-basszusgitáros Steve Harris lányával, Lauren Harris-szel zenélt korábban) és Andy Sneap (gitár, ifjú titán, legalábbis ebben a zenekarban, Tipton kiválása óta, amúgy annyira nem, pár napja volt 49).

Mivel ez a szinte még ropogósan friss Firepower lemez bemutató turnéja, mivel is kezdhettek volna mással, mint a lemez címadó dalával, hogy aztán rögtön visszaugorjanak vagy 38 évet, a Grinder következett (meg is jegyeztük, hogy ennek a riffjét milyen ügyesen lenyúlták a Pokolgép-től (A jel)  – persze, mint Gidófalvy Attila vagy 25 éve egy általa menedzselt zenekart részünkről néhányszemközt ért „plágiumvádakról”  beszélgetve megjegyezte, a temperált skálán 12 hang van, és mindegyiket játszotta már valaki) az első igazán nagy sikert hozó British Steel albumról, majd a Sinner még néhány évvel korábbról, szóval maximálisan kiszolgálták a slágereiket váró közönséget, az új albumról összesen talán 3 vagy 4 szám hangzott el, és egész távolra visszanyúltak a múltba, bár aki az előzetesben tett ígéretemre számítva ment el a koncertre, attól elnézést kell kérnem, a biztosra ígért számok közül egy, a Running Wild mégsem hangzott el. A többi viszont igen. Ha a lottón talál el valaki ugyanígy 5-öt, abból meg mekkora felhajtás van, nem?

Azt meg kellett állapítani, hogy Halford hangja – 67 év ide vagy oda – még mindig kiváló, bár azon azért poénkodtak többen, hogy talán egy kis oxigént szívni jár minden szám után a színpad eltakart zugába (már a gyakori átöltözésen kívül persze). Ahogy azt is, hogy a basszusgitáros, őstag vagy sem, nem kapott túl sok szerepet, a hangszere is eléggé háttérbe volt tolva a hangzásban, és az új gitáros is inkább csak kíséretként szerepelt (természetesen a világért sem akarnám lebecsülni a ritmusgitáros szerepét, gondoljunk csak Malcolm Youngra, aki nélkül az AC/DC messze nem lett volna ugyanaz, ő volt a zenei agy a bandában), szólóhoz alig jutott, ezeket szinte mind Faulkner játszotta, holott egy két gitárossal felálló zenekarban ennél azért jóval nagyobb lehetőségek rejlenének, persze néhányszor azért volt, hogy átvették egymástól a szólót, és egy számban még tercelős szólót is hallhattunk a két gitártól (ez nagyon szépen hangzik, ha jól csinálják, és ők jól csinálták), talán ez kapta az egész koncerten a legnagyobb tapsot, nem véletlenül. De egyébként teljesen olyan volt, mint egy lényegtelen mellékszereplő, a színpad (rendezői) jobb szélére száműzve, hogy a basszgitáros (aki szintén nem az a tipikus mindenáron előtérbe tolakodó frontember) néha ügyesen elbújhasson mögötte. A metálzenekaroktól (régebben a Priesttől is) megszokott külsőségek, pl. a három gitáros (a basszert is ide számítva) egymás melletti „hintázása” és hasonlók – nos, ebből most egy sem volt, és hát a háttérvetítésben rejlő lehetőségeket sem használták ki igazán, majd egyszer menjenek el legalább egy Quimby-koncertre, már tőlük is lenne mit tanulniuk e téren, mert most kb. mint a 80-as évek, csak az 1000 W-os statikus reflektorokat lézeres okoslámpák váltották fel.

Mindezek azonban csak apróságok, és ezektől – meg a talán kissé halkra vett hangerőtől – eltekintve remek koncertet láthattunk-hallhattunk, a ráadásba pedig olyan számokat tettek, mint a Metal Gods és a Breaking The Law (koncerten természetesen azért egy nyúlfarknyi szóló is belefért), hogy mindenki még jobb szájízzel menjen haza.

Ami engem illet, a legjobb Judas Priest-koncert volt, amit eddig élőben láttam, és akivel csak beszéltem róla, mindenki meg volt elégedve az előadással (egyik barátom szerint hangversennyel). Pedig mint az elején írtam, eleinte nem is akartam elmenni, mondván, hogy én láttam már őket többször, menjen az, aki még nem, de így utólag örülök, hogy hagytam magam rábeszélni, kösz, főszerk. Annak ellenére, hogy mint többször is kinyilvánítottam, nem vagyok megszállott metálrajongó (vagy ahogy ezt Lénárd Laci barátom mondta másfél hónapja a jubileumi Pokolgép-koncert előtt, baráti körben beszélgetve: Zerge nem rocker – és igazat kell adnom neki, bár igazából punk és alteros sem vagyok, amivel néha „megvádolnak”, inkább valami stílusok közt kalamoló, aki mindenféle zenékre jár, néha még komolyra is, meg esetenként Operába/operára).

Ja, igen, hogy egy kis halványan kapcsolódó, önfényezéssel elegy önkritikával zárjam a cikket: a Rocksuli évzáró koncertjén egy hónapja a Breaking The Law-t játszottam alkalmi zenésztársaimmal, akik közt volt 7 és 11 éves gitárospalánta is, utóbbi már most jobb, mint én, és pár év múlva a másik is az lesz. Szomorú dolgok ezek.

 

Úgy tűnik, a Judas Priest-nek egy benzinkúton vásároltak kaját a bukaresti koncert szervezői

Judas Priest, turné, Firepower, Papp László Budapest, Sportaréna

 

 

Szólj hozzá!


Sötét energiák az A38-on

Sötét energiák az A38-on

Bár a Hajó nem igazán erről a műfajról ismeretes, a tavaszi szezonban több metálkoncert is lesz az A38-on.
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Loreena McKennitt ismét elhozza Budapestre a kelta zene varázslatos világát

A többszörösen díjazott kanadai énekesnő és dalszerző – 2004-ben megkapta a Kanada Rendjét, és 2013-ban Franciaország Nemzeti Művészetek és Levéltárak Lovagja lett – 2024-ben 24 állomásos tavaszi európai turnéja keretén belül Budapestre is ellátogat, március 24-én érkezik az MVM Dome-ba.

Koncz Zsuzsa jövőre az Arénában: Jelbeszéd 2.0

Az énekesnő tizennegyedszer lép a Sportaréna színpadára, legutóbb tavaly adott ott koncertet – április 13-án a közelmúltban készült Koncz Zsuzsa-albumok, így a Tündérország, a Vadvilág és a Szabadnak születtél dalai csendülnek fel a Jelbeszéd 2.0 elnevezésű koncert égisze alatt.

Emiliana Torrini a RepTárban landol nyáron – egy igazán különleges történetű albummal érkezik

Emiliana Torrini izlandi énekes-dalszerző ad koncertet július 14-én a RepTár Szolnoki Repülőmúzeumban.

Sziget, VOLT (!), Kolorádó, Carson Coma, Campus és még sokan mások: I. TURBINA MERCH FESZTIVÁL

Március 17-én (vasárnap) egy gigantikus merchvásárt tart a Turbina, ahol ismert zenekarok, fesztiválok, klubok és más zenei szervezetek árulják együtt az idei és korábbi években készített merch termékeiket. A kapu nyitva áll a rajongók, a szakma és a sajtó előtt egyaránt. A rendezvényen való részvétel ingyenes.
Új koncertek