Az Arénát ugyanis zenével megtölteni nem akkora kihívás. Megtölteni lélekkel, na az már emberpróbáló feladat, mert kevés olyan lélektelen helyszín van, mint egy ekkora hodály, ahol pl. tegnap este a felső karéjt letakarták, az alsó nagyjából tele volt, a küzdőtérre pedig még azért fértek volna. (Annyi ökörséget építenek mostanában, egy öt-hatezres koncertterem nem férne bele?) De még ha tele is lett volna, akkor sem az a kifejezetten karizmatikus környezet – nyilván ez a sajátossága: az adott fellépőn múlik, hogy miként és mennyire képes átrajzolni a hatalmas teret. Ráadásul, ha elég távol ülsz, a színpadi varázs erőssége ezzel a távolsággal fordítottan arányos. Tegnap este viszont totál mindegy volt, hol ülsz (igaz, hogy hol állsz, az nagyon nem volt lényegtelen, de erre még visszatérünk).

Nick Cave csapata ebben a kérdésben nagyjából leiskolázott mindenkit, aki eddig itt megfordult (legalábbis, ami a saját élményeket illeti).

A színpadképet úgy alakították ki, hogy oldalt volt egy-egy kisebb, a zenekar háta mögött pedig egy méretes kivetítő. A két kisebb folyamatosan a kamera által vett, helyben vágott képet mutatta – de fekete-fehérben, pontosabban valami szépia-szerű filtert raktak rá, hogy lágyítsák a kontrasztot, amitől az volt az egyre erősödő érzésem, hogy nem az Arénában ülök, hanem valami hatvanas évek-beli, amerikai, klasszik tévéshow résztvevője vagyok. Aztán, amikor a nagy kivetítőn is megjelent a real time film, végképp törlődött a hangár-érzés, és noha a lehető legtávolabb ültünk a színpadtól, beszippantott az egész, ami a színpadon – és előtte folyt. Eddig nagyon ritkán – vagy soha? – történt meg velem ezen a helyen az, hogy le tudtam vetkőzni a kívülálló érzést, függetlenül attól, hogy az adott koncert milyen zenei élményt adott.

Pedig a vetített kép nem volt túl változatos: leginkább azt mutatta, hogy Nick Cave fogja az emberek kezét – vagy fordítva. Egy életre beégett a retinámba a magasba emelkedő, a zenész keze után kinyújtott kezek látványa, s noha ez nem olyan extra cucc egy koncert első soraiban, ez a sok-sok mozdulat távolról és egy idő után már nem a hódolatot, hanem az emberséget és az összekapcsolódást jelentette. Leginkább azért, mert a kezek nem a levegőt markolászták, hanem a zenész kezét. Esetleg a lábát. Ha éppen meg kellett tartani. Vagy a mikrofonját – ha éppen azt kellett megtartani. És ebben nem volt semmi manír vagy verejtékes igyekezet. Nem véletlenül talán, Máté evangéliumának sorai jutottak az eszembe: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem..."

A legelején még kerestem a vetített képen a biztonsági őrök kétségbeesett arcát, mert megszoktam: ilyenkor, ha a főhős túl közel kerül a néphez, óriás para és készültség van. Aztán leesett, hogy nincsenek biztonsági őrök: a színpad és a küzdőtér közötti árkot egyszerűen "betemették", így Nick Cave és az elsősoros rajongók távolsága centiméterekre csökkent. (És nem, kedves távolságtartó zenészek, nem történt semmi baja.) Ott állt, rohangált, lépkedett a Világhír maga, de te azt láttad, hogy ott áll, rohangál, lépked az Ember, aki nem mellesleg világhíres. Azok, akik az első sorokban álltak, éppen ezért egy teljesen más koncerten voltak, mint mi, akik ültünk – ami nekünk katarzis volt, az nekik nettó extázis.

Cave hozott magával egy kisebb, négytagú gospelkórust is, és amikor szárnyalt a hangjuk, egy másik imagináció uralkodott el rajtam: olyan volt, mintha egy vallásos közösségbe csöppentem volna, egy afféle igehirdetésre, amelyet Cave tiszteletes celebrál, és kellett némi idő (nem sok), hogy a témával szembeni távolságtartásom a nullára csökkenjen. Áradt a szeretet – és áradt a zene.

Azt gondolhatnátok, hogy a zenekar egyfajta alárendelt szerepet játszott a főszereplő mellett, de erről szó sem volt. Egytől egyig kiváló zenészek, és az előadás maga kompromisszumoktól mentes volt. Ha a zenében üstdob volt megírva, akkor az az üstdob meg is szólalt, és nem gépről. Ha csőharangok – szintén. Néha – sokszor – úgy szólt az egész, hogy néztem körbe, vajon mindenki ezt hallja, vagy nekem ment el az eszem a nagy rajongásiban, mert felfoghatatlan volt, hogy egy arénában valami így szólhat. Az őrült hippi kinézetű Warren Ellis néha úgy emelte az égbe a hegedűjét, hogy elkezdtem magamban rimánkodni, hogy léccilécci, a hegedűt azt ne, gitárt még csak-csak, de hegedűt nem törünk össze, de persze nem is történt meg, viszont amit csak lehetett, kipréselt abból a hangszerből.

Cave hol a küzdőtér és a színpad mezsgyéjén – vagy egy lépéssel beljebb – énekelt, hol a zongoránál ült, hol a kettő között táncolt a szokásos öltönyében, de valójában mintha egyszerre ott lett volna mindenhol, lecsendesítette, majd feltüzelte a közönséget és a zenekart, megtanult egy szót magyarul (köszi), és nagy tapsot kiváltva egyszer még a telefonokat is elrakatta a néppel. Mindenre figyelt, mindenkire figyelt, legyen az az orra előtt vagy a háta mögött, miközben nem csak a húrokat szaggatta, hanem a szíveket is – de csak kétszer bőgtem.

Így, visszagondolva is lehetetlennek érzem, pedig ott voltam, hogy miként lehet valami egyszerre ilyen bazi jó koncert (zene) és közösségi élmény – és igazából az sem érdekel, ha "csak" arról van szó, hogy Cave egyszerűen ilyen profi, az sem számít, ha más városokban is ugyanezeket a dolgokat adja elő (nyilván a kivetítőre szerkesztett szavakat, mondatokat nem váltogatják helyszínenként), mert ez az ember több mint két és fél órán keresztül zenélt, jelen volt. Nagyon ritka az, amikor az előadóval együtt éled meg a koncertet, általában ez két csatornás dolog: ő zenél, te meg az általa keltett érzetekben fürdőzöl. Ez most egy "közös fürdő" volt, és egy zseni kell ahhoz, hogy ez túlzások és erőltetett gesztusok nélkül megtörténhessen.

Annyira kerek volt az egész, hogy meggyőződésem volt: itt aztán ráadás nem lesz, mégis lett, került hab a tortára. De a közönség még akkor sem engedte el – akkor már képletesen – a kezét. Oltári szerencsénk, hogy az Arénában a repoharak visszaváltása olyan, amilyen, mert ha normálisan működne a dolog, és nem kellene idiótaként rohangálnod a félkörben, hogy találj valami nyitva felejtett pultot, hogy ne cipeld haza a hatvanadik műanyag poharat is, szóval, ha nem rohangáltunk volna fel s alá, akkor lemaradtunk a hab habjáról, mert Cave visszajött, pedig akkor már túl voltunk a két és fél órán.

Én nem voltam "Nick Cave-es". Ismerem, nagyjából mindent tudok róla, a Red Right Hand szerintem az egyik legtökéletesebben felhasznált filmzene, a The Weeping Song pedig ott van a kedvencek képzeletbeli lejátszási listáján, a turné témájába viszont, a Wild God albumba csak kutyafuttában hallgattam. Rajongó csak tegnap estétől vagyok. S az én rajongásom a tiszteleten alapul, és azon, hogy hogy úgy hozott örömöt az emberek életébe, hogy azt nem vigyorgással hozta létre.

A ráadás ráadása amúgy az Into My Arms volt egy szál zongorával. Ezt dúdoltam a villamoson, ezt hazafelé baktatva, és csak reméltem, hogy vaddisznó, ami a riasztások szerint éppen a mi környékünkön bóklászott, nem ebben az éteri állapotban fog megtalálni.

A koncerten elhangzott dalok listája.

A budapesti koncertre időzítve jelenik meg a Nick Cave-képregény