Nagyot fordult velünk a világ, már ha csak az otthoni zenehallgatási szokásokat és a „házibuli” intézményét is vesszük alapul. A szalonokat felváltották a nappalik, a porcelánt a műanyag, a gazdagon díszített öltözéket a mackónadrág, a lakások ékének számító zongorákat és gramofonokat pedig néhány hangfal. A zene ma már nem halk csobogás az elme esztétizmusának márvány szökőkútjában, hanem sodrás agyunk csillapíthatatlan ingeréhségének süllyesztőjében. Csupán aláfestő háttérzaj életünk olyan hétköznapi momentumaiban, mint a mosogatás, a vezetés vagy az edzés.
Valószínűleg mostanra felcsattantál, hogy ne ítélkezzek, a többség eszerint a fogyasztói kultúra szerint él, az előadók megkapják a nekik járó figyelmet a koncerteken és a médiában, és különben is, hol a fenében van már Ricky Martin? Nyugalom, az utolsó simításokat végzik a portján a színfalak mögött, így mire gondolatiságunkban megérkezünk a Budapest Arénába, ő is csatlakozik hozzánk.
A koncertek viszont jogos felvetést jelentenek. Folytassuk hát innen. Bátorkodom megkérdezni, kedves olvasóm, hogy mikor voltál utoljára koncerten?
Nem, nem arra a megélésre gondolok, amikor őrült rohanás árán érsz oda, és fejben még mindig a munkádon és az otthoni teendőkön jár az eszed, miközben igyekszel bepótolni mindazt, ami a barátoddal vagy a barátnőddel az elmúlt egy hónapban kimaradt (hiszen mindkettőtök a „végletekig elfoglalt”). Ő másfélszeres sebességgel darálja élete fontos és kevésbé fontos mozzanatait, te pedig már a második gin-tonicot szorongatod, mert különben megfojtana a FOMO, amiért nem nézheted a telefonodat. Már a látszatát is nehezedre esik fenntartani annak, hogy valóban jelen vagy. Már az előzenekar alatt meleged van, fáj a lábad és mosdóba mennél (pedig csak szorongsz). Kikészülsz az emberektől, viszket a tenyered a kötelező sztoriposztolástól, miközben kétségbeesetten keresed azt a bizonyos „énidő” érzést. Három héten belül ez az egyetlen szabad estéd, boldognak kellene lenned, de akkor sem megy, amikor már belülről kényszeríted magad. Nem vagy jelen sem a füleddel, sem az elméddel; szinte fel sem fogod igazán, mi történik körülötted.
Ezt a szervezők pontosan tudják, ezért olyan mennyiségű impulzussal torpedózzák meg a már egyébként is fehér zászlót lengető agyadat, hogy kis híján hanyatt esel. Sikítasz, ugrálsz, énekelsz, de nem azért, mert boldog vagy, hanem mert muszáj szelepet nyitnod a benned tomboló feszültségnek. Aztán hazafelé a villamoson, teljesen kifacsarva, csak bámulsz magad elé, meggyőződve róla, hogy erre volt szükséged. Hadd keserítselek el: valójában nem jutott el hozzád az élmény. Mire egy hét, egy hónap vagy egy év múlva visszaemlékszel rá, annyit leszel képes felidézni, hogy "jó volt". Rácsodálkozol a telefonod galériájában talált videókra, mert az este felére egyáltalán nem emlékszel.
Szerencsés esetben másnap reggel még feltöltöd az előadó néhány dalát a lejátszási listádra (amit mosogatás, vezetés vagy edzés közben hallgatsz), s ez így is jóval több, mint amit az átlag ad annak a szerencsétlen előadónak. Az embernek, aki az életét teszi fel arra, hogy téged szórakoztasson, miközben annyit nem vagy képes megmondani, hogy jobbról vagy balról jött fel a színpadra. Mi ez, ha nem a zene mint művészet kiüresedése, amit elkezd a trending irányítani? Állítom, hogy a közönség fele végig sem állná a koncertet, ha lőhetne egy fotót a fellépővel. A közösségi média és a társadalom ítélőcsarnokában ugyanis ez többet nyomna a latban, mint pár felvétel, amelyen az előadó mérete egy éhenhalás szélén álló hangyával vetekszik.
Manapság már kevesen vágynak a minőségre. Helyesbítve: eltorzult a minőség definíciója. Villogjon a LED-fal, cikázzanak a lézerek, füstöljön a pirotechnika, pörögjön a fején legalább két tucat táncos, öltözzön át a csapat minimum háromszor. Ne legyen playback, de szóljon stúdióminőségben. Legyen profi és flott, mégis maradjon benne valami egyedi. Legyen személyes, de ne váljon túlzottan szentimentálissá. Adjon valamit, amit mindentudóan mesélhetsz, és közben érezd azt, hogy minden egyes kifizetett forintodért vérrel-verítékkel megdolgoztak.
Az előadó tehetsége? Egyedisége? Személyisége? Jaj, kérlek, az első szerződésnél alávetettjévé vált a menedzsment üzletpolitikájának. És mi mind azt gondoljuk, hogy ez jól van így.
Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy én is szemet hunytam egészen addig, amíg rájöttem, hogy unom egy kétszeres Grammy-díjas latin könnyűzenei ikon koncertjének első negyedét. Bizony, a 13 albumot jegyző Ricky Martinra négy-öt dal erejéig csak a szememet forgattam, és már elkönyveltem magamban, hogy a pasi kiöregedett, és egy nagyon hosszú estére nézünk elébe.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Jó, azt tegyük hozzá, hogy ennek azért voltak előzményei. Kezdve azzal, hogy Ricky alapvetően a '90-es évek végén és a 2000-es évek elején volt a csúcson (nem levonva ezzel a jelenlegi érdemeiből), amikor én még erősen a csattogós lepkét tologattam. Így bár volt pár zenéje, amelyet rádióból és bulikból ismertem, nem élt bennem iránta olyan óriási fanatizmus.
Alapvetően szeretem a latin zenét. (Az első arénás koncertélményemet éppen a Papp László Budapest Sportarénában szereztem még 2019-ben, Maluma F.A.M.E. turnéján.) Utólag visszagondolva ez nagyobb befolyásoló tényező volt a részvételi szándékaimat illetően, mint a Puerto Ricó-i születésű Enrique José Martín Morales diszkográfiájával kapcsolatos ismereteim.
Amikor láttam, hogy a szervezők őrült belépőakciót hirdettek az állójegyekre pár nappal az esemény előtt, már feléledt bennem a gyanakvás, alapvetően mégis nyitottan, kíváncsian sétáltam be az Aréna küzdőterére július 9-én. Ezt aztán sikerült rendesen letörni azzal, hogy számomra érthetetlen okokból egyáltalán nem volt zenekar, és a kiírt 20:00 órás kezdés negyven percet csúszott. A pár koncertfelvételt és a vízsugár alatt álló Rickyt váltogató intró sem aratott nálam osztatlan sikert. Aztán végre megérkezett: egy meghajlás, valamint egy erősen a Szombat esti lázra hajazó zenei betét kíséretében. Majd jött a már említett unalom.
A Pégate, a María, az Adrenalina és a Bombón de azúcar közepes hangzása (amit, jó, utólag felírhatunk a helyszín számlájára), illetve a szegényes színpadkép nem pörgetett túlzottan fel (holott, ha hiszitek, ha nem, még beszélek is spanyolul, így a dalok jó részét értettem). A vizuál egy Windows 7-es képernyővédőre emlékeztetett, a hétfős tánckar pedig számomra elveszett az óriási pódiumon. Pedig nem kisebb nevek álltak a színpadon, mint a Taylor Swift Eras Tour koncertsorozatán is fellépő Tori Evans, vagy a korábban Beyoncéval és Rihannával is együtt dolgozó Kat Diaz. Érdekesség, hogy egy magyar származású táncos, Martonosi Erika is helyet kapott közöttük.
Ahogy megszólalt a Vuelve – az egyik legszebb szomorú szerelmes dal, amit valaha hallottam –, varázsütésre megérkeztem a jelenbe. Kiélesedtek a fények, eljutott hozzám végre úgy igazán Ricky hangja, és rájöttem: ez a férfi nem unalmas, hanem valódi. A dalt követő monológja pedig csak még inkább megerősített ebben.
„(...) Imádom ezt az országot, imádom Budapestet és az emberek mosolyát. Hálás vagyok, amiért ennyien eljöttetek, hálás vagyok, amiért itt lehetek. Ma este kirakom elétek a lelkemet; táncolni, énekelni szeretnék. Csinálhatjuk mindezt együtt? Lehetünk pár óráig csak szabadok, érezhetjük csak egyszerűen jól magunkat? Ezért vagyok itt, ezért vagytok ti itt. Remélem, ti is érzitek azt, amit én. (...)”
Mondta mindezt fülig érő mosollyal. Olyan sok zenésztől olvastam, hallottam és láttam már hasonlót. De Ricky Martin nem a show kedvéért csinálta. Nem volt maníros, nem volt mesterkélt. Nem kellett ennél jobb tanúbizonyság: az egész nézőtér hangulata megváltozott. Az emberek egymásra mosolyogtak, kezek emelkedtek a magasba, lábak kezdték felvenni a ritmust. Ha valaki holnap hitelt érdemlő bizonyítékkal áll elő nekem arról, hogy Ricky Martin részéről ez nem az önazonosságról szólt, hanem kizárólag a „színházról”, akkor megemelem a kalapom, és elismerem: a rutin meg az évek tették a dolgukat. Addig viszont igyekszem továbbvinni a tőle kapott tisztánlátást, és újra meg újra megkeresni magamban azt a bizonyos szabadságot.
Külön említést érdemelnek az élő zenekar tagjai, köztük David Perrico (fúvós), Tony Escapa (dob), Pablo Della Bella (gitár) és Carlinhos Rocha (gitár). Nagyszerűek voltak a szólók, és sokat adott a produkcióhoz, hogy egy érett, kiforrott előadó mögött hasonlóan tapasztalt zenészek álltak.
Az estén érzelmesebb (Private Emotion, Tu recuerdo, She's All I Ever Had) és pörgősebb (Shake Your Bon-Bon, Qué rico fuera, La bomba) összeállításokat is kaptunk. A fináléra a hangulatot a La morbidita tekerte fel a maximumra. Erre egy rövidebb koreográfiát is betanított nekünk Ricky, ami után már lehetetlen volt nyugton maradni. A Por arriba, por abajo, a Vente pa' ca, a Livin' la Vida Loca, továbbá a La copa de la vida taktusai következtek – és mindent vittek. Összekapaszkodó baráti társaságok, spanyolul halandzsázó és esetlenül csípőt tekergető barátnők, haverok, párok mosódtak össze a budapesti éjszakában.
Írhatnék még a jól és a kevésbé jól sikerült átöltözésekről, a magyar zászlóval kísért levonulásról vagy arról, hogy hány, Ricky Martinnál jóval fiatalabb pasi bújhatna el karizmáját vagy külsejét tekintve. Ám ezek helyett inkább hadd hagyjak itt egy gondolatot, amit a közel 100 millió eladott lemezt jegyző előadó egy korábbi interjújában mondott:
„I don't want to dream anymore, I want my life to be real!”
Szólj hozzá!