Seal koncertjére megérte kiemelt ülő helyet vásárolni

Seal pályafutása során világszerte több mint 30 millió albumot adott el, dalai több mint 1 milliárd streamelést értek el. A populáris kultúra sokoldalú és meghatározó alakjaként életművéhez mindenki által ismert himnuszok tartoznak, amelyekkel vezette a slágerlistákat, és négy GRAMMY®-díjat, három BRIT Awardot, két Ivor Novello-díjat és egy MTV VMA-díjat nyert.

Zenéjét többek között Alanis Morissette, Bastille és George Michael is feldolgozta. Pályája során olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Jeff Beck, Joni Mitchell, Santana, P!nk, John Legend.

Seal utoljára 2011-ben járt Budapesten, így most 15 év után volt alkalmunk ismét élőben átélni erőteljes előadását és együtt táncolni örökzöld dalaira július 30-án az MVM Dome-ban.

Amikor megérkeztem a helyszínre, és azt láttam, hogy az álló szektor is tele van pakolva székekkel, egy kicsit felhúztam a szemöldököm. Sose tudtam megérteni, hogy egy rockos hangzású, komplett zenekarral érkező produkciónak miért jó, ha a rajongókat ülő pozícióba kényszerítik. Itt is azonnal az ugrott be, hogy valószínűleg a művész úr nem kíván közelebbi kapcsolatba kerülni a közönséggel, és így egy unalmasan steril estének nézünk elébe.

A tűpontos kezdés nem tartozik a nagy sztárok pozitív tulajdonságai közé, így Seal már azzal is meglepetést okozott, hogy egyetlen percet sem késett (sőt, két perccel korábban kezdett – a szerk.). Ráadásul nem egy altatódallal indított, ami miatt többen felálltak a helyükről, és a színpad elé siettek. Ekkor még maga Seal kérte a „renitens” rajongókat, hogy üljenek vissza, ami tovább erősítette bennem azt a gondolatot, hogy itt nem lesz vegyülés sztár és közönsége között. Ezt az álláspontomat körülbelül a negyedik dalig simán tudtam tartani, amikor mindenki legnagyobb meglepetésére elkezdett lebaktatni a lépcsőn, majd lazán sétálgatva a széksorok között, néhány szerencsés rajongónak személyes szerenádot adva folytatta a műsorát. Volt, aki ölelést is kapott, volt, akivel lepacsizott, volt, akinek a kezét fogta, amíg felállt egy székre énekelni, és igazából szó nélkül tűrte, hogy közben ezernyi mobiltelefont tolnak az arcába a mindent megörökítők. Tulajdonképpen innentől kezdett érdekessé válni számomra a produkció.

Közben jöttek szép sorban a felejthetetlen slágerek is, mint a Kiss from a Rose, a Fly Like an Eagle, a Crazy vagy a Killer, amit természetesen nem lehet kibírni ülve, így egy idő után a közönség jelentős része áthelyezte székhelyét a színpad elé, amit akkor már Seal is erősen javasolt mindenkinek. Elnézve az egybegyűlt és önfeledten éneklő, táncoló rajongókat, azon gondolkodtam, milyen fura, hogy ezek a húsz évnél is idősebb slágerek a mai napig kiválóan működnek az úriemberrel együtt öregedők és a mai fiatalok körében is. Bár visszatekintve mi magunk is nagyon röhögünk az akkori trendeken, valami rejtélyes oknál fogva a kilencvenes évek és a kétezres évek elejének slágereivel még olyan ifjak is tudnak azonosulni, akik akkoriban kósza gondolat formájában sem léteztek a földön. Tuti, hogy volt akkor valami kozmikus együttállás, aminek Seal a mai napig tartó népszerűségét is köszönheti.

Egyébként a turné európai állomásai közül Magyarország volt az utolsó célpont, de ez egyáltalán nem látszott a csapaton. Viszont így annak is részesei lehettünk, hogy Seal megköszönte a közös munkát minden segítőjének: a zenészeknek, valamint a technikáért és a háttérmunkáért felelős kollégáknak. Ez a hazai produkciók körében is egyre népszerűbb dolog, de egy világsztárnál még mindig kuriózumnak számít. És ezek azok az apró gesztusok, amelyek elárulják, hogy egy népszerű előadó hogyan viszonyul a kollégáihoz, mennyire alakul ki a turné során a családias közeg.

Az MVM Dome alapjáraton az egyik kedvenc koncerthelyszínemmé vált az évek során, mert nem túl nagy, de nem is túl kicsi, a székek is kényelmesek, a színpad sincs annyira távol, és kiváló akusztikával rendelkezik a zenei produkciókhoz. A Seal-koncert kapcsán sem okozott csalódást, majdnem minden tökéletes volt, leszámítva azt az egy apróságot, hogy én azért még el tudtam volna viselni kétoldalt egy-egy kivetítőt, amelyen a távolabb ülők is megfigyelhették volna aktuális sztárelőadónk minden apró rezdülését. De talán majd legközelebb.