A fellépés sorrendjében a színpadon volt a Török Ádám Emlékzenekar, az iLand, a Don't Stop the Queen – és természetesen a Skorpió.
Létezik kapocs a zenekarok között. Kapcsok. Bár nem tudom pontosan, az első zenekar milyen felállásban állt színpadra, de sejtéseim akadnak. Az iLandet Pálvölgyi Géza köti a Skorpióhoz. A Don't Stop the Queent pedig az együttes énekese, Takács Máté, aki, ugye, az iLand énekesének, Takács Tamásnak a fia. Minden mindennel összefügg. (Na, jó, nem bírom ki: egyébként ugyancsak hangulatos volt a DSQ produkciója, jó, Freddie Mercury egyszerűen utánozhatatlan, de ha Paul Rogerst vagy Adam Lambertet veszem alapul, akikkel a Queen Mercury halála után próbálkozott, semmi, de semmi szégyellnivalója nincsen Takács Máténak! Nem másodlagos, de a zenekarnak sem.)
Skorpió 50. Hm... Ugyanúgy hm, mint amikor a Karthago 40 volt. A Skorpió, vagyis Frenreisz Károly ugyan nem hangoztatta, hogy a Skorpió ötven éve együtt zenél. Ami nem csupán azért nem lett volna igaz, mert a Skorpiónak nem volt állandó felállása (ha nem is volt akkora átjáróház mint a Mini vagy a P. Mobil), hanem azért sem, mert az ötven év alatt mindössze nyolc sorlemezt és egy angol nyelvű albumot jelentetett meg az együttes. Ebből is az utolsót 1993-ban. Azóta sajnos semmit
Érdekes egy zenekar volt ez a Skorpió: nem akadt egyetlen lemezük sem, amelyik igazán átütő siker lett volna, de nem ismertem rockzenét szerető embert, aki ne kedvelte volna alapvetően őket. Ahogyan olyat sem, akinek a Skorpió lett volna a rockzene alfája és omegája. Talán azért, amit Papp Gyula is megfogalmazott a vele készült kötetben:
"Frenreisz kiváló basszeros, jó énekes, de szövegírónak egyáltalán nem átütő tehetségű."
S bizony van jelentősége a szövegeknek. Mondjuk, amikor éppen nem ő írta a szöveget, sikerült egy kicsit még alább adni: a Folyóparton ülve bár csoda hangulatos nóta, mégsem a Skorpió zenéjének a csúcsa. A szövegről meg inkább semmit se mondok. Azzal együtt hogy boldogan üvöltve énekeltem a koncerten – csak, hogy teljesen korrekt legyek...
Ezzel együtt minden Skorpió lemezen van legalább egy dal, amelyik slágerré vált. Na, jó, az eleddig utolsó, az idén harminc éves A show megy tovább kivétel. Azzal együtt, hogy a koncert nyitó dala erről a lemezről való.
Nem tudom megbecsülni, hányan voltunk ott a koncerten, de a rendelkezésre álló tér ha nem is zsúfolva, de nagyon sűrűn tele volt emberekkel. S ováció fogadta a bejelentést, hogy akkor a színpadon annyi év kihagyás után itt van újra a Skorpió. Ott volt: Mi vagyunk a Skorpió. A magam részéről sajnáltam, hogy ezzel a dallal kezdtek. Nem egy ütős nóta. Nem is indult be rá a közönség. A koncert hívogató szlogenje különben is az Azt beszéli már az egész város volt. (B-terv lehetett volna az Elindulunk című dal, a Zene tíz húrra és egy dobosra címet viselő, a második trió-Skropió lemezről,) S az ezt követő Szevasz haver sem tartozik éppen a Skorpió működésének legemlékezetesebb pillanatai közé.
A Don't Stop the Queen után a Skorpió erőtlenül és tompán szólalt meg. A hangzás a negyedik számra állt csak rendesen össze. Ami azért is több mint sajnálatos, mert a harmadik szám számomra abszolút meglepetés volt, nem is számítottam rá, hogy élőben előhozzák: a Gerschwin szerezte Kék rapszódia átirata, a Fantázia volt (ami felett az évek során sokat siránkoztam, hogy vajon miért nem ezen az úton indult el, és maradt később Frenreisz?). Sajnos. a Fantáziának elvesztek részletei a keverés során, legfőképpen a lényeg, Papp Gyula billentyűjátéka.
A Miért kell elfelednem alatt már helyrerázódott a cucc, okévá vált a muzsika technikai része. Ez a szám az egyik kedvencem volt mindig. Nem nagy durranás, csak csuda jó a hangulata. Előttem egy bőszen koncert-rögzítő harmincas hölgyemény kitárt karral énekelte, nem is törődött azzal, mit vesz kitárt karjában a telefon.
Itt kezdtem el élvezni a koncertet. Mert bár jócskán volt hiányérzetem, mi minden maradt ki, amit nagyon jó lett volna együtt üvölteni Frenreisz-szel (a példa kedvéért:, ha netán lenne még koncert a közeljövőben: Másképp dobogna, Minden nap megtörténhet velem, Döntsd el végre már, A jó öreg orgona, Álljatok meg!, Ne csináld a cirkuszt, Az új generáció, Mondd el). Oké, befejeztem az álmodozást.
A következő dalok (Kelj fel jóember, Vezess át az éjszakán, Ünnepnap, Rongylábkirály) ültek, rendben volt minden. Aztán Németh Gábor dobszólója után hatalmas ovációval fogadtuk Tátrai Tibuszt. S bár addig is volt hangulat, innentől magasabb fokozatba kapcsolt a hangulat. A vén koldus, De jó lenne, haver, Folyóparton ülve. Dalok a trió időszakból, a talán legsikeresebb Zene tíz húrra... című lemezről. A különlegessége az lett a daloknak, hogy a két billentyűs, Papp Gyula és Pálvölgyi Géza nem mentek le a színpadról. Fel is tették a kérdést, vajon miért nem így kerültek lemezre ezek a dalok?
*
Volt egy tréfás mozzanat, amikor Tibusz feljött a színpadra. A második ikszben levő nevelt lányom elmosolyodott:
– De aranyos!
Nem értettük, mi benne az aranyos:
– Csupa nagypapa van a színpadon, és így örülnek nekik az emberek!
Büdös kölyök! Másfél éves az unokám, pedig Tibuszék generációjánál minimum tizenöt, de inkább húsz évvel fiatalabb vagyok. Frenreisz vagy Papp Gyula konkrétan az apán lehetne.
Nem lehet Skorpió -koncert az Így szólt hozzám a dédapám nélkül. Totya alias Szűcs Antal Gábor énekelte a dalt. Furcsán is szólt, de nem rosszul furcsán. (S akárhányszor hallom, mégis elszorul a torkom a végén. Bár én a nagypapáimra gondolok. Mindkettőre, a jókedvű, borissza, nagyszívű bohémra is, meg kreatív, alkotó játékosra is.)
Ez a szám sem egy zenei csúcs, de szintén kedves, kellemes, nosztalgikus muzsika és szöveg. Aztán döbbenetre jött az Azt beszéli már az egész város. S mert nem ezzel kezdték a koncertet, egyértelmű volt, hogy ezzel fejezik be. Kis döngölős muzsika, könnyű billentyűdallammal, önünneplő szöveggel. Ami önünneplésre Frenreisz bármikor kapható volt. Meggyőződésem volt, hogy ez Pálvölgyi Géza szerzeménye, de nem, Frenreiszé az egész dal. Amolyan ugráljunk együtt dal. S ugráltunk együtt. Tátrai még mindig a színpadon volt, maradt.
S miután azt beszélte már az egész város, hogy az ötven éve alakult Skorpió koncertezik, hipp-hopp, véget is ért a koncert. Vissza! Vissza! Vissza! Visszajöttek, persze. Mert a másik dal ami nélkül nem lehet Skorpió-koncert, ez a A rohanás rock and rollja. Lett is belőle olyan csűrdöngölő, hogy hét határon át szólt! S valahogy itt engedte el magát legigazándibbul az összes zenész. Erre meg nem vége lett a koncertnek?
Az összbenyomásom ismét az volt, mint régen a Skorpió koncertjei vagy a lemezei meghallgatása után, s mint mindig: nem kedvencem az együttes, de csuda jó hallgatni, nagyon jó együtt üvölteni a dalokat. Csak marha rövidnek tűnt a koncert... Éppen ezért jogos volt egy Facebook-komment: csak ne a hatvanéves koncerten találkozzunk újra!
Skorpió, Városliget
Szólj hozzá!