Túl az első Jägermeisteren, de még innen a szilvapálinkán, ültünk a Hoppá teraszon, próbáljuk ki, hátha működik, előttünk egy-egy korsó sör, fújtuk a füstöt, néztünk egymásra szerelmesen, amikor is feltűnt, hogy suttyomban elkezdődött az este.
Egy vörösesbarnás hölgy állt a színpad közepén, combközép zöld sortban, kék blézerben, igen kellemes hanggal, a háta mögött a színpad közepén a
felirat mondta el, hogy ki ő. Annak, aki tájékozott. Én nem voltam az. Erre jó az űrkorszak: telefon elő, Gugli a barátunk. Paulina a tizedik X Faktor második helyezettje. Engem minősít, hogy még nem hallottam a nevét. (Az övét sem.) Ezúttal veszítettem vele. Paulina huszonhárom éves, vonzó, kedves nő, de a legfontosabb, hogy figyelemre méltó hangja van. Azonkívül, hogy zenét szerez, szöveget is ír. S határozottan pozitív a színpadi jelenléte.
Hogy milyen a zene? Én már eltévedek a stílusok között. Vidám, virtuóz, rock and roll, jazz, pop, hol magyarul, hol angolul. Rázd össze olyasfajta!
A zenekar felállása árulkodó: ének, trombita, basszusgitár, dob.
Az tűnt fel, hogy elterelődött a figyelmem a Jägert követő pálinkáról, és a zenére koncentrálok. Úgy minden összetevőjére. Legelőször a hangulatra kaptam fel a fejemet. Mert összességében is nagyon a helyén volt benne minden. Aztán egy basszus-szólóra bólintottam nagyot. Nem volt hosszú, olyanra gondolj, mint amilyen Paul Simon You Can Call Me Al című számának a közepén van. Na, ez annak kb. a háromszorosa volt hosszban. De majdnem annyira zseniálisan szólt.
Innentől odafigyeltem. Másodszorra a trombitára, majd a dobra. Nem úgy figyeltem, mintha mittomén, Emerson, Lake & Palmert hallgatnék, mert ez nem olyan muzsika. Nem elmélyülést kíván, hanem táncos lábakat. Olyan nekem nincsen, tehát maradt az asztal alatti lábdobolás és az asztal feletti kéztáncolás, némi fejlimbálással.
Kicsit későn kapcsoltunk, hogy hang és kép együtt kellene, hoztunk valami részletet, bár nem a legjobb számukból (a minőségért elnézést!).
Kimondottan sajnáltam, amikor végetért a kocertblokk. A projekt műsora remek kedvcsináló volt a Honeybeast elé, illet hozzá, és az egész együttesen érezhető volt, hogy nem csupán fellépnek, hanem örömzenélnek. Annak a hangulata pedig ragadós.
HONEYBEAST
Már az utolsó, megtartott Fezenen is ért meglepetés, amikor a Dream Theater koncert végén sürgősen elindultunk egy sört inni, és belecsöppentünk Majka koncertjének a közepébe. A meglepetés oka elsősorban a közönsége létszáma volt: többen voltak, mint a Dream Theater-en. Pedig... Én azt hittem, lézengenek majd páran a színpad előtt.
A másik meglepetést a show minősége jelentette. Majka nagy eséllyel soha nem lesz számomra szívcsücsök előadóvá, de minden gond nélkül be kellett látnom, hogy amit csinál, az minden ízében profi. Számomra hiába nem jelent semmit. Azóta szilárdul bennem a felismerés, hogy eljárt felettem az idő.
Mert sejtettem, hogy ha már Budapest Park, akkor nem csak mi ketten leszünk kíváncsiak a koncertre, de azért a nagyérdemű sűrűsége megint okot adott a hangtalan csudálkozásomra. Sokan voltunk, na! A dühöngő háromnegyed részben tele volt, s a teraszok is ilyen arányban voltak zsúfoltak.
Majkából kiindulva azon már meg sem rökönyödtem, hogy a hang és a koncertvilágítás mennyire a helyén van. A hatvanas évek végén születtem. Azt, hogy a nyolcvanas években végignéztél egy koncertet és utána két napig csöngött a füled, a mai közönség már, nagy-nagy szerencséjére, nem ismeri. Ahogyan a pontatlan koncertkezdéseket sem, amikor az, hogy egy buli fél-egy órát késik, teljesen természetes volt. Hogy ezek már nem így vannak, azon már meg sem lepődtem.
De az még mindig meglepetés számomra, hogy akiket én annyira nem tartok számon, nem követek sehol, mekkora közönségszeretetre tettek szert, mennyien ismerik a dalaikat, még mindig meglepetés. S a közönség aktivitása sem volt semmi! Egy kis kifogásolható minőségű ízelítőt parancsolsz? Kettőt is kapsz!
De kicsit előrefutottam. Szokásom.
Honeybeast. Nem mostoha zenekar a rádióadók számára. Egyedül, Legnagyobb hős, Gyönyörűm, Bódottá, Így játszom, Maradok. Nem sorolom tovább. Ha címről nem is megy, ha belehallgatsz, szerintem mindegyiket ismered.
A zenekar élő hangszereken játszik, nem elektronikus muzsikát nyomnak. A felállás a szokásos: gitárok, basszusgitár, billentyű, dob, ének. Az utóbbi egyfajta márkajel az együttes számára. A frontember Tarján Zsófi (akiről szinte soha nem felejtik el megemlíteni, ha írnak róla, hogy Hernádi Judit lánya). A magam részéről erről semmit sem tudtam, amikor a telefonomra pakoltam néhány Honeybeast számot. Vagyis Zsófi hangjára és az együttes muzsikájára tökéletesen a saját jogán mondtam egy picit feltételes igent. Nem mondom, hogy válogatás nélkül mindent, ami Honeybeast, mert nem. De az is tény, hogy tegnapelőtt tettünk egy Nyíregyháza oda-visszát, és közben végighallgattuk a teljes Honeybeast repertoárt. Tény, nem az én kívánságomra. De az is tény, hogy nem volt semmi bajom a közel öt óra Honeybeast-tel. Hazudok ám: a Parazita című lemez egy idő után idegesíteni kezdett. Teszem hozzá, hogy a SZFT is. Én egy szót sem szóltam, ő mondta, hogy:
– Na, jó, ebből ennyi éppen elég volt, lépjünk tovább!
Nagyon jó volt a lélektani pillanat. Ha ő nem lép, én szóltam volna, hogy köszi, lapozzunk, lécci. Valahol érthető a dolog, ez a mai Honeybeast jogfolytonos azzal a Parazitás Honeybeasttel, de mégis másról van/volt szó.
Szóval simán kihordtam öt óra Honeybeast-et. S akkor még fogalmam sem volt arról, milyenek színpadon.
Jók.
Nagyon jók. Az tűnt fel, már a koncert előtt is, hogy bár alapvetően popzenéről van szó, mégis vannak figyelemre méltó zenei megoldásaik, amik messze kiemelik az átlagból a dalaikat. A dalaik jó részét. Ha például a zeneszerző, szövegíró gitárosuk elengedi a kezét, igen meglepő, vérbő szóló indázik ki az ujjai alól (S amikor az ember ezt hallja, bizony csudálkozik, hogy a Legnagyobb hőst is ő írta.)
Az a tény, hogy SzFT felállt az asztaltól és elment a terasz korlátjához, hogy fotózzon néhányat, majd csapot-papot rám hagyva (táska, cigi, tele korsó sör) elfeledett visszajönni, még lehet természetes. De az, hogy amikor hiányozni kezdett és utána mentem (csappal-pappal), ottragadtam és volt egy pont, amikor arra eszméltem, hogy önfeledten élvezem a koncertet, ha harsányan nem is éneklem a dalokat, engem is meglepett.
Ezzel együtt Tarján Zsófi érdekes jelenség. Egyben tartja a színpadképet, egyértelműen ő a főszereplő. A zenésztársak ezt teljesen magától értetődőnek tekintik, hagyják is érvényesülni. Zsófi mégsem egy tökéletes frontember típus. Keresem a szavakat. Az, ami hiányossága, valahogy az erőssége is. Nem karizmatikus, ezáltal valahogy egy közülünk, ezáltal meg teljesen hitelesnek tűnt. Az, hogy a színpadi mozgása nem tölti be a teljes teret, csak nagyobb hangsúlyt ad annak, amikor vad táncba fog: jelentősége lesz, kiemeli, hogy mennyire élvezi amit csinál, s hogy az mennyire nem rutin és pláne nem színház. De kétségtelen, hogy amikor visszafogottabb, akkor is határozottan jelen van a színpadon.
A viszonylagos mosolytalansága is feltűnő.
– Háromszor mosolygott az egész buli alatt. Számoltam.
– Tényleg? Lássuk, akkor, amikor...
– Jó, akkor négyszer!
– Meg akkor, amikor...
– Ne kezd! Akkor ötször!
– És azt számoltad, amikor...
– Hát, itt álljunk meg, kedvesM, mert teljesen összeomlik az elméletem!
De amikor elmosolyodott, akkor annak súlya és hangulata lett. Például ezért tudtam elhinni, hogy élvezi a Paulinával énekelt duettjét.
A Honeybeast szövegei jó szövegek. Nem ütnék jobbhoroggal álcsúcson, hogy hanyatvágódsz tőlük, de ötletesek, okosak, humorosak, szépek. Mikor melyik. S jókora pluszt ad a daloknak a dallamok játékossága. Amit igen sokszor a szövegek játékossága gerjeszt.
„látod, semmi nem történt
csak elpazaroltál egy töltényt
de itt a golyó a szívemben
nincs baj, de játsszunk inkább mást
tedd el a furcsa pillantást
részemről minden rendben”
– Én valamiért meglepődtem, hogy nem Zsófi írja a szövegeket! – mondta hazafelé a villamoson SzFT.
– Miért?
– Mert olyanok, hogy valamiért úgy gondoltam...
– Pedig teljesen egyértelmű, hogy férfi írta őket, nőnek. Ahogyan anno Dusán Katona Klárinak. De ezeken valahogy még jobban érződik, hogy férfi írta őket.
– Miért? Miért érződik? Hol?
– Hát... ööö... nos... Nem tudom, csak valahogy nekem egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a csajszi énekli a dalokat, jól is csinálja, de nem ő írja őket.
– Paulina is maga írja a dalait.
– Igen? Azt még nem figyeltem szövegileg.
– Majd ha meg tudod fogalmazni, mitől pasisak a szövegek, az tök jó lesz a blogodra!
– Szerintem nem jövök rá, inkább leírom ezt a beszélgetésünket...
Egy óra után a zenekar levonult, de aztán fél órára még visszajött. Legnagyobb bánatunkra az Igazi hőssel fejezték be a műsort. Ezt a számukat soha nem szerettem, olyan kis izé, gagyi. Ráadásul a felettünk lakó ex-szomszéd minden szombat reggel, fél hét-hét felé kényszeresen hallgatta, nem halkan. Dupla viszolygás van bennem. SzFT-ben is, cihelődött is a kijárat felé.
– Na, jó van! Bezzeg a Gyönyörűm meg nem volt!
De a kedvét nem szegte ez a túl slágeres semmiség. Ma reggel már Honeybeast-et hallgatott. Melegíti az ebédet, és most is azt teszi. Gyönyörűm!
Nem hiszem, hogy félreállok, ha kell még Honeybeast koncertre mennem.
Honeybeast, Tarján Zsófi, Paulina, Budapest Park
Szólj hozzá!