Szomorú magyarnak Carson Coma koncertet

2026. szeptember 4-én összegyűltek a pesti bárdok, hogy együtt búcsúztassanak el egy csomó mindent a Budapest Parkban. A Carson Coma zenekar a régi rendszert búcsúztatta, benne az összes Gabival (erre majd még visszatérek), nekem azonban ez a koncert jelentette a Budapest Parkos szezonzárást, úgyhogy ez is belefért a búcsúünnepbe. A koncertre összejött a teljes SOLD OUT, vagyis 11 500 ember bulizott Carsonékkal – ezt pedig érezni is lehetett.

Van az a teltház, amit szeretünk és élvezünk. De természetesen mindig akadnak, akik éppen a legrosszabb helyre állnak be, oda, ahol valójában már nincs hely, de ők úgy látják, hogy mégis van. Ilyenkor általában az történik, hogy a beférkőzők erre nagyjából négy dal után rájönnek, és ismét végigvonulnak a befelé megtett útvonalon a többiek lábának rovására. De ez a kis nyavalygás valójában semmiség, hiszen amint mindenki megtalálja a helyét, máris élvezhetővé válik a koncert.

A közönséget a Kolibri melegítette be, és újonnan hozzánk csapódott koncertismerőseink azt mondták, hogy melankolikus műfajra készüljünk, mostani műsorukban azért helyet kapott néhány keményebb alterrockszám is. És bár sokan énekeltek együtt a zenekarral, érezhető volt, hogy kire is vár igazán a közönség.

A Budapest Park minden évben kreatív megoldásokat talál ki arra, hogy felhívja a figyelmet a biztonságra és az elővigyázatosságra. Ebben az évben a Park fellépői szólalnak meg videóüzenetekben, amelyeket levetítenek a koncertek előtt. Ebben Fekete Giorgio is részt vett, aki akárhányszor a kivetítőkre került egy-egy félmondatra, a küzdőtéren kitört az ujjongás. Ez az öröm pedig megsokszorozódott, amikor színpadra lépett a Carson Coma öltönyben, nyakkendővel (máris értelmet nyert a nyakkendős dress code). A fekete-fehér nagy kivetítők és az oldalt elhelyezett régi tévékészülékek hangyás képe nekem a táncdalfesztiválok világát idézte. Valamit, ami a maga módján persze jó volt és nagy szolgálatot tett a magyar könnyűzenének, de mégis a szocializmus poros-dohos szaga lengi körbe.

Ebben a hangulatban szólalt meg kezdésként a Feldobom a követ, amelynek megjelenése után az itthoniak lemondták az együttes brüsszeli fellépését, valamint például az új idők szimbolikus dalai, a Pesti bárdok vagy a Purgatórium, amelynek refrénsorait talán sokan átérezhettük az utóbbi években: nem elég jó, hogy maradjak; nem elég rossz, hogy itt hagyjam. A Pesti bárdok végére aztán megváltozott a színpadkép, és rájöttem arra, mit is hiányoltam eddig. Hátul lekerült a fekete lepel a Carson Coma-feliratról, az öltönyös világhoz passzoló fehér és halvány rózsaszín fények helyét átvették a színek, a tűz és a konfetti, ezzel is jelezve a korszakváltozást, a dohos-poros levegő megújulását.

Bár kicsit reménykedtem, hogy a koncert a Purgatórium album köré épül majd – merthogy bármennyire is ismertem a zenekar slágereit, valójában ennél az albumnál vettem fel a fonalat igazán –, egészséges mértékben váltakoztak a korábbi és az új dalok. Alapvetően nem vagyok a káromkodás híve a zenében. Sokkal jobban szeretem a komolyabb mondanivalójú dalszövegeket. A Carson Coma Gabi című dala azonban pont súrolja azt a határt, amikor még nekem is jólesik üvölteni, hogy „Gabi, a kurva anyád”. A dal titka valószínűleg inkább a versszakokban felsorolt jókívánságokban rejlik, semmint a célzott üzenetben. A nézőtéren egyébként rengeteg táblát láttunk a fenti idézettel, a zenekar pedig valószínűleg átérezte a helyzet súlyosságát. A dalt követően még egy refrént kértek a közönségtől, azzal a megkötéssel, hogy mindenki a saját életéből vett nevet üvöltse Gabi helyett. Próbáltam fülelni: a létező magyar keresztnevek kb. 80%-a hangzott el egyszerre...

A Libikóka című dal után azonban olyan hirtelen eltűnt a zenekar a színpadról, hogy elsőre talán fel sem fogtuk, hogy ez már a műsor vége és a visszataps helye. A zenekar azonban elindult valahová: ahogy a márciusi lemezbemutató koncerten, a Polaroidot ezúttal is tábortűz jelleggel adták elő a színpaddal pontosan szemben elhelyezkedő teraszon.

És akkor egy kis közbevetés: az elején felvetettem, hogy talán mégiscsak ragaszkodunk a régihez. Amíg a Carson Coma tagjai lementek a színpadról, kimentek a backstage-ből, megkerülték a Parkot és felmentek a teraszra, ez az idő épp elég volt arra, hogy a közönség egy része „Mocskos Fidesz!” skandálásba kezdjen. Megértem, ugyanakkor az adott kontextusban idegennek és feleslegesnek éreztem. Tudom, hogy most még sokan igyekeznek kiadni magukból a felgyűlt feszültséget, és látjuk a dolgok állását is, de a magam részéről egy felszabadulást ünneplő koncerten ezt már nem éreztem aktuálisnak.

Vissza a koncerthez. A tábortüzes közbevetés után zászlós kísérettel, a nézőtér közepén haladva tért vissza a zenekar a színpadra, miközben a közönséggel együtt énekelték az Immunissá válunk című dalt. A finálé pedig a Rántott sajt volt, amely a vegetarianizmus fontos kérdését dolgozza fel valódi magyaros temperamentummal. A koncerteken általában megjelenő csápolást, esetleges pogózást ez esetben felváltotta a csárdás, és olyan jó hangulatban ért véget a koncert, hogy csak a dal egyik sorának parafrázisával tudok zárni: szomorú magyarnak Carson Coma-koncertet.

Persze tudom, hogy a most szomorú magyarok többsége nem a Carson Coma hallgatósága, pedig talán nekik sem ártana megnézni egy koncertet... :)

Fotók: Nagy Márton/Budapest Park.

Még több fotó itt: