Le kell még írnom, hogy az előzenekart megint nem láttam? Pedig most nem ittam, mert épp csak megérkeztem a Harley fesztről, és ha vezet az ember, akkor zéró a tolerancia. Így csak légsört ittam a léggitározás mellé. Egyszer fogok nyitni egy kocsmát, ahol annyiféle csapolt sör lesz, mint hazánkban a hallgatható rádióadók. Ja, ez nem jó hasonlat, mert egy sincs. Akkor ahány hallgathatatlan. Szóval megnyitom a kocsmám, és csak Dropkick Murphys fog szólni, ezekre a srácokra bárki bármikor leránt több tucat sört. Olyan, mint a jó ebédhez szól a nóta, pavlovi reflexszel keresem a húslevest, ha meghallom.
Az idén 20 éves Dropkick úgy gondolta, hogy atomcsapásra emlékeztető romot csinál a Track-ből és leüti a közönséget, mint Habony Árpi a jó ízlést. Este fél kilenckor pontban berobbannak a színpadra a bostoni „írek” és olyan energiát tolnak a teltházas közönségnek, hogy mindenki egy emberként üvölti a refrént: The boys are back!
A kivetítőn a zenekar neve piros-fehér-zöldbe öltözik. Üvöltés: Jeeeeeee! Borítékolni lehetett, hogy irgalmatlan rumlit csinálnak a Barba Negrában. Így is történt, már az első számnál több liter korsó sör repkedett a színpad felé és úgy mindenhova. A felszabaduló energia és a sörcseppek zuhanó látványa azért engem mindig meggyőz. Nem tudom miért, de szeretem. Az egész koncert alatt annyi sört dobáltak szét, amennyitől én egy hétig vidáman be tudnék úgy emberesen állni. Al Barr (énekes) a frontember szerepet tökéletesen magáénak tudhatja, látszik, hogy nem fél a közönségétől, és mikor csak eszébe jut, megy a kordonhoz. Ők vannak értünk, mi pedig értük! A kettő együtt tud csak működni.
A Dropkick igazi koncertzenekar – rendkívüli érzékük van a közönség kezeléséhez. Már a műsor is tökéletesen lett összerakva. Éneklős-zúzda-lassabb. És ez ment háromszor le, mint egy hullámvasút. Nem tudom, mikor éreztem utoljára olyan nagy vágyat arra, hogy egy hideg gyöngyöződő sört beverjek magamba, de ezen az estén félve vettem elő a narancslevemet. Amikor több ezren üvöltik a Johnny, I Hardly Knew Ya, közben repkednek a teli korsó sörök, ír zöldben úszik a színpad, mindenki vigyorog a boldogságtól, a közönség több időt tölt a levegőben, mint a földön, koccintanak az emberek és ömlik a sör mindenfelé, a zenekar minden izma feszül és ott döglenek meg a színpadon, hogy mindenki jól érezze magát. Na, én mindezek láttán narancslevet ittam, kész csoda, hogy nem vert valaki nyakon. Liverpool szurkolóként külön öröm volt számomra, hogy eljátszották a himnuszunkat, a You’ll Never Walk Alone örök slágert. Kiugrottam a gatyámból, de szomorú voltam, hogy jövőre nélkülünk indul a nemzetközi foci verseny. De legalább ezt behúztam élőben.
A közönség soraiban sok gyereket lehetett látni, és nem ám azért, mert nem volt aki vigyáz rájuk. Ők tényleg apuka nyakában ülve tolták a metálvillákat az égbe. Jelentem, a Violettások ideje kezd leáldozni, ahogy a kis Bogi is (nem mellesleg 8 éves és Ignite pólóban volt) megkérdezte az egyik osztálytársától: Tudod te mi az a rock?
Van utánpótlás, és ezek a fránya, marcona külsővel rendelkező punk-rockerek úgy vigyáztak a gyerekekre, mint ha az életük múlna rajta. Pedig aztán egy-két ember igencsak elkente a sminkjét a koncert közben. Én a fáradságtól és a több napos fesztiváltól kicsit megviselt voltam, inkább belső pörgésben éltem, mint a mosógép. Szeretem az ír söröket, ahogy az ír zenét is, mert megbízható és férfiasan sok benne az alkohol százalék.
Meg is volt a hatása a sörszagú daloknak, mert nem volt olyan, hogy ne üvöltött volna a tisztelt publikum. Amikor régen, igen marha régen, a Szigeten mentünk az egyetlen megbízható pontra az ír színpadhoz, ahol tudtuk, hogy olyan a hangulat, mint egy VB győztes csapat szurkolóinak az országban. És ez minden napszakban így volt. Az ír zene és ír sör kombó olyan elegy, amit csak lábon tudsz kihordani, ugrálva, énekelve, szarva a világ minden zika vírusára és befektetési kockázatelemzésére. Az a kockázat, ha nem élvezed a zenét. Ezen az estén is ezt éreztem, ráadásul pont az egyik legrégebbi barátom is eljött, akivel annak idején a M.É.Z. zenekar koncertjein üvöltöttük a Pogues nótákat. Igen, az ír színpadnál, ír sörök befolyásoltsága alatt.
A Track pedig amúgy is a szívem csücske, mert még soha nem álltam sorba sörért 3 percnél tovább. Nem tudom, miből van a személyzet, de úgy töltik a korsókat, mint drága Nagymamám a libákat. A koncerten finoman szólva végig emelkedett volt a hangulat, és a vége még hátra volt.
A közönség torkaszakadtából hívja vissza a zenekart: LET’S GO MURPHYS! Nyilván visszajönnek, és elkezdik a záró misét. A szokásos örömtánc és libabőr, ahogy felhívják az első sorban álló hölgykoszorút a színpadra, hogy az éhes férfinépben tudatosuljon végre, zenészként csak intened kell, nem kell hülye köröket futnod. Elképesztő ünneplés kezdődött, és tényleg azt hittem, megnyertük az EB-t. Ennyi vidám és mosolygós embert az ország egy helyen utoljára a csillebérci úttörőtáborban látott, amikor palacsinta volt ebédre. Ez egy valóban vidám vasárnap volt, ír–amerikai módra. Így kell elkezdeni egy koncertet, így kell celebrálni végig, és így kell befejezni! Nem volt benne hiba, csak egy, de az nagy baki: Kocsival voltam!
Na és most tessék elgondolkodni milyen lesz a The Rumjacks koncert a Rockmaratonon, ahova nem kocsival megyek. Már most kívánom a habzó aranyat.
Szólj hozzá!