Az eredetileg kéttagú formáció hivatalosan 1992-ben alakult, az Eric Mouquet és Michel Sanchez alkotta duó egészen 2005-ig dolgozott együtt, aztán Michael kiválásával Eric maradt egy személyben. Összesen 12 stúdióalbum, megannyi sláger, és 1995-ben – köszönhetően Sebestyén Márta hangjának – a Boheme című albumuk Grammy-díjat is nyert. Az idén új lemezzel előrukkoló projekt ezúttal visszatért a kezdetekhez, ugyanis az album témája – ahogy a cím is tükrözi: Dub Africa – ismét Afrika csodálatos népzenei világa. A világzene és az elektronikus zene nászának gyermeke az a különleges hangzásvilág, amit egy kamarazenekarral megfűszerezve kellemes, olykor relaxáló, máskor ősi táncra csábító dallamok sora követ. Az egész egy tisztán varázslatos világ, ahol még a népzenét kevésbé értékelő zenehallgatók is magukra találhatnak, köszönhetően a csodálatos hangú Olyza Zamati-nak, akiből már ránézésre árad a muzikalitás, és a szintén érzéki hangú szenegáli basszusgitárosnak (Alun Wade), valamint a dobok mögött helyet foglaló francia származású David Fall-nak.
A színpadkép minimál, a hangerő viszont maximál, ami néhány idősebb korú nézőt rosszul érintett, és az első szám után azonnal távolabbi helyre költöztek, mások viszont kihasználva a távozók üresen hagyott székeit, mint sas a prédára, úgy vetődtek rá a kiszemelt ülőhelyre. Miután lassan mindenki elfoglalta számára megfelelő helyet, végre koncentrálhattunk a lenyűgöző produkcióra is.
Azon túl, hogy ez a műfaj „rétegzenének” számít, körbe tekintve a közönségen, elég vegyes volt a korosztály. Valószínűleg sokan számítottak a világhírű sláger, a Martha’s Song élő verziójára is, azonban némi csalódásként a kamarazenekar karmestere már az elején elmondta, sajnos erről le kell mondanunk ezen az esten. Picinykét jómagam is meglepődtem, hogy ez a méltán híres dal kimarad éppen a budapesti repertoárból, de utólag bevallom, nem volt hiányérzetem a koncert alatt és után sem. Márta és a magyar népdalok helyett maradt nekünk Afrika és Olyza, de úgy gondolom, aki ezt a fajta zenét kedveli, nem távozott rossz szájízzel a helyszínről. Mint ahogy ott helyben megtudtuk, a kamarazenekaros felállás újdonság még Eric számára is, és ez a koncert lett a kísérleti projekt – én azt mondanám, mehet a világkörüli turné! A dalokat tekintve, leginkább az új lemezből hallhattunk ízelítőt, de volt olyan régebbi szerzemény is, ami ismerős lehet innen-onnan. Az eleinte még bátortalan közönség az előadás vége felé az ütemes fejbólogatás és a halk dudorászás helyett Olyza és Eric kérésének eleget téve egyre hangosabb dalolászásba kezdett, és a székekről felpattanva és a színpad elé tömörülve egy korrekt kis esőtáncot előadva bulizták végig az utolsó néhány számot. Az egész zenekar egyébként roppant szimpatikus volt, aki akarta, még egy baráti kézfogást is beszerezhetett magának emlékbe.
A végére egy nagy családi ünnepnek tűnt a buli, és ahogy elnéztem, mindenki széles mosollyal az arcán távozott a helyszínről. Szép kezdeményezés, profi kivitelezés! Egy élményt volt.
Koncertfotók rövidesen!
Szólj hozzá!