Nehéz dolog ez a fesztiválozás, különösen akkor, ha egy időben több olyan fellépő is akad, akiket szívesen megtekintenénk. Így voltam idén az EFOTT választékával, ahol végül Jessie J-t kiütötte a Veszprémben koncertező Aloe Blacc-Amy Macdonald páros. Az viszont szerencsére nem volt kérdés, hogy az utoljára 5 éve itthon megjelent Volbeat zenekar buliján mindenképpen ott kell lennem. Mivel nem egy Scooter- vagy Prodidgy- rendszerességgel hozzánk látogató csapatról van szó, vétek lett volna kihagyni.
Dánia büszkesége, a metál-rock-rockabilly hármas bűvöletében működő csapat még 2001-ben alakult, és tulajdonképpen egy közös örömzenélés a munkásságuk lényege. Nem nagy titok, hogy két legenda, Elvis Presley és Johnny Cash inspirálja a dalaikat, és ennek megfelelően a koncertjeiken is szívesen játszanak tőlük dalokat.
Én alapvetően imádom az olyan bandákat, akik a szívűket-lelküket beleteszik a koncertjeikbe, és minden egyes alkalommal úgy állnak színpadra, mintha az lenne az utolsó lehetőségük az életben. A Volbeat esetében ez természetes hozzáállás, nem kényszer, pedig ők sem ma kezdték a szakmát. Az EFOTT-os buli egy óriási energiabomba volt, és szerintem még az is megkedvelte a csapatot, aki csak véletlenül ténfergett a nagyszínpad közelébe. Szórakoztató, hogy gyakorlatilag követhetetlen a zenészek mozgása, egyedül a dobos a fix pont, a többiek folyton változtatják a helyüket, és ami nem túl megszokott dolog, a frontember Michael Poulsen bármely a színpadon fellelhető mikrofonba képes énekelgetni.
Egyébiránt rendkívül cukik, barátságosak, és folyamatosan kommunikálnak a közönséggel, még akkor is, ha az első sorokban a Tankcsapdáról visszamaradt unatkozó emberekről van szó. A buli egyetlen, ámde igencsak sokat hangoztatott negatívuma volt, hogy Michael lélekben Budapesten ragadt, így folyton a fővárosnak köszöngette, hogy ott lehet, és hogy milyen szép számban gyűltünk össze ismét az öt évvel ezelőtti helyszínen...
A dolog pikantériája, hogy szegénykém kedveskedni akart azzal, hogy emlékszik még az utolsó magyar fellépésre, de miután legalább 15-ször hangzott el a Budapest szó, már minden jelenlévőnek zavarta a fülét. Eme aprócska bakitól eltekintve nagyon jó kis koncertet nyomtak a fiúk, és szemmel láthatóan ők is jól érezték magukat. A végjátéknál mindent elosztogattak a közönségnek, ami csak mozdítató volt a színpadon, Michael még a csuklópántjától is megszabadult, így az első sorokban valószínűleg mindenkinek jutott belőlük egy darabka emlékbe. Ezúton is köszönöm az EFOTT szervezőinek, hogy sikerült becserkészniük a csapatot, és őszintén remélem, hogy nem kell majd újabb öt évet várni arra, hogy visszatérjenek hazánkba. Mondjuk Budapestre. ;)
Belekukkantottunk még a Tankcsapdába – bár nekem nem szívügyem a zenekar -, de megnéztük még Horvát Tamást, a Kiss Forever Band-et, a The Bieberst, és az új albumával nálam első helyen tanyázó Intim Torna Illegál csapatát is. Így az utolsó napon a közönség már kissé fáradtnak tűnt, nehezen lehetett rávenni őket az aktivitásra - ami még a Volbeat csapatának is szemet szúrt –, viszont egészen kulturált állapotban folyt a szórakozás, bármerre is jártunk.
A hivatalos sajtóközlemény szerint végül megdőlt a látogatórekord is, ami most már 115 ezerre emelkedett, és úgy tűnik, hogy komoly balesetek nélkül távoztak a fesztiválozók, ami mindenképpen örvendetes hír.
Közben némi pihenés után neki is futnak a következő EFOTT szervezésének, amiről valószínűleg csak 2019 elején kapunk majd információt. Addig viszont azért is izgulhatunk, hogy jövőre is Velence legyen a fesztivál helyszíne. Már úgy hozzászoktunk. :)
EFOTT, fesztivál, Velence, Volbeat, koncert
Szólj hozzá!