Diana Krallt nekem egy pasi mutatta be, természetesen csak cédé formájában, jó pár meghallgatás után el is döntöttem, melyik dal szól majd az esküvőnkön. A kapcsolat ugyan hosszabb volt, mint egy DK-duplacédé, de sosem ért menyegző közelbe, sőt – viszont mindmáig köszönettel tartozom a jazzénekesnő és zongorista megismertetéséért.
Ezen járt az eszem a villamoson. Így eléggé vicces volt, amikor a harmadik számnál az egyébként mindvégig lazán és szórakoztatóan kommunikáló Diana Krall megkérdezte, kinek van mostanában esküvője…
Meg még az is van, hogy egész nap a Fly me to the moon-t dudorásztam, és alig vártam, hogy élőben is meghallhassam. Nos, sem ezt, sem más igazán felkapott számát nem adták elő, mégsem maradt hiányérzetem. Nem ért csalódás a hangját illetően sem: a koncerten ugyanaz a hol fátyolos, hol rekedtes, máskor meg kristálytisztán szárnyaló hang szólalt meg, amely a stúdiófelvételekről már jól ismerhető. A nagyzenekarral előadott számok alkalmával pedig virtuóz zongorajátékáról is meggyőződhetett a nagyérdemű, bár ehhez némi rugalmasságra is volt szükség, hiszen a szomorkás melódiák közé ékelődött számok hasogatták az improvizatív jazz határait.
Különös este volt, a színpadképről hol egy laterna magica, hol egy zenedoboz, hol pedig egy amerikai kisváros mozija jutott az eszembe, úgy a húszas évekből, amikor a némafilm az aranykorát élte. A korstílust felidéző dallamokat a színpadkép is tökéletesen kiegészítette: a gramofonnal, a nap-hold motívumokkal, a karácsonyra hajazó égősorokkal, valamint a régi pianínóval, amely egyértelműen utalt a húszas évek mozijára, amikor a filmek alá a „hangot” a zongorista adta. Az óriási vászonra kivetített, láthatóan gondosan kiválogatott némafilmkockák tették teljessé a hangulatot.
Ha becsuktam a szemem, mintha nem is az Arénában lettünk volna (márpedig sűrűn be kellett hunynom, mert körülöttem vagy sms-eztek vagy fényképeztek vagy bármi, amit retinát kiégető világítással csak csinálni lehet egy mobiltelefonnal). A gondosan, olykor ritmusra összevágott, fekete-fehér filmjelenetek ismétlődése olyan hatást ért el, mintha egy vizuális mantrát ismételgetne az ember; remélem, eléggé felszabadult az elmém.
Nem tudom valójában, kinek mennyire sikerült lelassulnia – nekem abszolút, alig értem el a villamost –, mert ez egy érezhetően nem be-, hanem lepörgető koncertszínház volt, ahol a nosztalgikus, kissé búbánatos dallamok átmenetileg megtorpanásra kényszerítették a rohanó világot. Annyira azért nem, hogy a VIP-páholyban vacsorázók ne csörgessék-zörgessék evőeszközeiket, és ne hangoskodjanak, de ha róluk sikerült elfeledkezni (nem volt egyszerű), akkor mégis feledhetetlen élményben volt a sokat dicsért budapesti közönségnek része. Hazafelé pedig újra a Fly me to the moon-t dudorásztam.
Diana Krall, Aréna, koncertbeszámoló
Szólj hozzá!