Nagyon vártam már ezt a koncertet, mert bár az első Tilos az Á-beli koncertjeik óta követem, de most jó rég láttam már utoljára a Quimbyt élőben, volt ugye Covid, amikor nem lehetett koncertezni – bár aztán, amikor már lehetett, de csak 500 fővel, az 500 fős Budapest parkos koncertek nekem örök élményként maradnak meg, ám a Quimby akkor nem lépett fel ezeken –, volt Kiss Tibi ideiglenes visszavonulása, tavaly októberben meg nem jutottam el a parkos visszatérő koncertre.
Ebben talán az is közrejátszott, hogy az egy évvel korábbi, még Kiss Tibi nélküliként meghirdetett Quimby plusz-mínusz koncerten viszont ott voltam, ami végül is Quimby is volt meg nem is, mert alapvetően ugyan a Quimby zenészei zenéltek, és jobbára az Anna & The Barbies (és egyéb formációk, pl. Jamie Winchester és együttese) gitárosa, Pásztor Sámuel Simi helyettesítette Kiss Tibit gitáron, de Tibi távol lévén vendégek énekelték a Quimby-számok jelentős részét. Nos, az is októberben, annak is a közepén volt, és én ugyan egész jól viselem a hideget (voltam én a PeCsában szilveszteri szabadtéri Akela-koncerten is, úgy 1994 táján), de ez kicsit már sok volt a jóból. Nem mondom, hogy nem érte meg, mert érdekes volt az egyébként jól ismert Quimby-dalokat a zenekar barátaiból válogatott énekesgárda (Schoblocher Barbara /Blahalouisiana), Pásztor Anna és Pásztor Simi (Anna & the Barbies, utóbbi nemcsak gitározott, hanem énekelt is), Bodor Áron (Esti Kornél), Papp Szabolcs (Supernem) és Fekete Giorgio (Carson Coma), meg persze az egyébként is általuk énekelt számokat Varga Líviusz, illetve Kárpáti Dódi) előadásában hallgatni, valahol a saját előadás és a feldolgozás határán mozgó formában. Valamint Gerdesits Ferenc Faszit könnyű télikabátban látni dobolni. Pedig a színpadot valamennyire melegítik a világítást adó lámpák, bár ezeknek a világítódiódás (úgy is, mint LED-es) okoslámpáknak azért már koránt sincs akkora hőjük, mint az egykori 1000 W-os izzószálas jupiterlámpáknak volt – azok a fény mellett tényleg tolták a meleget is –, meg hát a dobos elég komoly fizikai munkát is végez egy-egy koncert során, ami szintén melegít.
A végére pedig akadt még egy slusszpoén is, mert az utolsó négy számra maga Kiss Tibi is színpadra állt (és ha már ott volt, gitározott és énekelt is), úgy a közönség, mint a zenésztársak nagy örömére (előbbire a harsány üdvrivalgásból lehetett következtetni, utóbbira az ölelkezésekből és mosolygós arcokból). Mellettem ugyan egy távoli ismerős már mormogott valamit koncert közben arról, hogy ez lesz, de egészen addig nem hittem neki, amíg meg nem történt. Aztán igaza lett, egy Pásztor Anna által énekelt számba csatlakozott be (ennyi idő távlatából már nem tudom, melyikbe), majd maradt a többire is. Mint fentebb írtam, összesen négyre.
Na de hagyjuk is a múltba merengést!
Arra már korábban rájöttem, hogy évente általában háromszor-négyszer vetődök el a Budapest Parkba. 2019-ben az Iggy Pop-koncert után kérdezte valaki, hogy gyakran járok-e ide, mire azt válaszoltam, hogy attól függ, hogy vesszük, most 4 napon belül harmadszor vagyok itt (Juanes, Zaz és Iggy Pop járt itt ilyen szoros időbeosztással), de egész évben negyedszer.
Az idén azonban szépen elosztva jöttek a parkos koncertek, egyszer júniusban (Pál Utcai Fiúk), egyszer júliusban (Bohemian Betyars + Parno Graszt), egyszer augusztusban (Quimby), és mindig a hónap utolsó harmadában.
Most az utolsó eseményről lesz szó.
Azt nem tudom, telt házas volt-e a koncert, de ha nem, nem sok híja lehetett, még ezen az egyébként magyar viszonyok közt meglehetősen borsos áron is, amennyibe a jegyek kerültek. Persze a Kispál és a Borz másfélszer ennyiért meg dupla telt házat hozott össze, szóval úgy tűnik, amire nagyon kell, arra azért kerül pénzük az embereknek. Legfeljebb egy hétig nem vacsorázik a család.
A koncert meglehetősen erősen és lendületesen kezdődött, Hol volt, hol nem volt, Senki se menekül, Hoppá, Ajjajjaj, Fekete l’amour, Legyen vörös – a sorrend persze lehet, hogy nem egészen ez volt, de ezek nagyjából a koncert első negyedében hangzottak el, gondoltam is, ha ezeket a pörgősebb dalokat ellövik mindjárt az elején, mi marad a végére. Hogy mennyire ki voltam már éhezve én is a Quimbyre, azt mutatja, hogy ezúttal tetszett még a Nice Day is, amit egyébként nem nagyon szeretek.
És ugyan lehetne ilyen pörgős koncertet adni 2 órán keresztül is (aki nem hiszi, szerezzen egy időgépet, és menjen el Toy Dollsra úgy 1990 körül), meg az együttes tarsolyában lenne is bőven miből válogatni, de azért várni lehetett, hogy előbb-utóbb visszavesznek a tempóból, és csak sor kerül az olyan – minden népszerűségük és felkapottságuk ellenére – nekem eléggé nyálas és unalmas, de kihagyhatatlan darabokra is, mint a Lámpát ha gyújtok és az agyonjátszott Most múlik pontosan, nos, ezek a koncert második felében (illetve utóbbi a ráadásban) hangzottak el pár kissé leülősebb, de legalábbis nyugisabb darab (Ultravaló, Elvisz a szél – úgy látszik, ez az elvisz a szeles gondolatvilág nagyon népszerű alter körökben, lásd még: Kistehén, Bohemian Betyars –, Nyina stb.) társaságában. Persze ebbe a részbe is kerültek azért tempósabb dalok is, mint a Leszek ma én a tiéd vagy a koncert fő részét záró Állatok a legelőn. A 4 számos ráadásba került be a Sehol se talállak és a Magam adom, viszont én biztosan nem a Kicsi országgal zártam volna a koncertet, hanem valami mozgalmasabb számmal, mondjuk megcseréltem volna azt és a Sehol se talállakot, ne mélabúsan távozzon már az a néző, hanem felpörgetve.
A Quimbyt ezúttal jó pár vendég is segítette, leginkább az ütősszekcióban, ahol olykor két percussionös (Nagy Dávid, és mint kiderült, csak „ha már arra járt” alapon Gábor Andor) is ütötte a mindenféle zajkeltő eszközöket Líviusz mellett – akin mintha rajta maradt volna a tavaly februári Pál Utcai Fiúk-farsangon viselt paraszti öltözet, fekete lajbi és nadrág, világos ing, kalap, meg persze a parasztok által nemigen viselt edzőcipő –, de Dódi trombitája mellé ezen a napon beszállt egy szaxofon is Tóth Sándor jóvoltából (vajon ki emlékszik még rá, hogy eredetileg szaxofonossal indult az együttes?; nevezetesen a többek közt az egykor az Üllői Úti Fuckot is erősítő, de tudtommal a zenéből sajnos teljesen kiszállt Molnár Tamás idomította), és gitárfronton is kapott némi támogatást az együttes, a tudásához képest méltatlanul kevéssé ismert Vastag Gábor Vasti személyében (A kutya vacsorája, a Kiss Tibivel közös Aranyakkord, valamint korábban Üllői Úti Fuck, Marlboro Man, Zappa Emlékzenekar stb.), aki remek szólókkal díszítette a számokat. A többiekről nem tudok olyat írni, amit én vagy más ne írtunk volna már meg, tették a dolgukat a megszokott színvonalon, bár az talán említésre érdemes, hogy az amúgy sem kimondottan búvalbélelt Balanyi Szilárd ezúttal fülig érő szájjal játszotta végig a teljes koncertet, szóval a hangulatra zenekaron belül sem igen lehetett panasz.
Líviusz egyébként az általam megszokottnál kicsit mintha nagyobb szerepet vállalt volna magára ezúttal, nem tudom, hogy ez valami új koncepció, a Tibi nélküli Quimby plusz-mínusz időszak eredménye vagy Tibi tehermentesítése miatt történt-e így. Bár utóbbira talán már nincs szükség, mivel a tavalyi év néhány koncertjével ellentétben az idei nyarat már végigfesztiválozta az együttes, és nem hallottam semmi olyasmiről, hogy bármi gikszer történt volna.
Ja, és lehet újfent melegíteni a pénztárcákat, jövő tavasszal (2024. március 9.) a koncertezésre egyébként szerintem teljes mértékben alkalmatlan MVM Dome-ban lesz a Quimby legközelebbi koncertje (igaz, sokáig a Papp Laci Sportarénáról is azt hittem, aztán voltam egy Roger Waters-koncerten – írtam is róla ehelyt –, ahol kiderült, hogy ki lehet azt hangosítani jól is, csak érteni kell hozzá), – hacsak le nem csap egy újabb kínai vírus, vagy meg nem támadnak az oroszok… 2020 óta nem mondhatunk biztosra semmit –, és már kaphatóak rá a jegyek.
Koncert után, mivel kaptam ígéretet egy stage passra is (bemegy az ember a színpad mögötti részre smúzolni a zenekar tagjaival, néha az is kell, mostanság már jóval ritkábban találkozunk, mint amikor még mind fiatalabbak voltunk, és ez olykor több alkalommal megtörtént hetente, mint most évente), odamentem a színpad melletti bejárathoz. Nem én voltam az egyedüli várakozó, egyesek aztán vagy szép lassan bejutottak, vagy nem. Míg a soromra (passzomra) vártam, szóba elegyedtem két szombathelyi csajjal – az egyszerűség kedvéért nevezzük most őket Andinak és Ildinek –, akik Kiss Tibivel akartak beszélni. Egyikük arra hivatkozott a biztonsági őrnél, hogy de ő újságíró, engedjék már be. Mondtam neki, hogy na, arra ugyan már akár most ihatsz hideg vizet, nekem ugyan MÚOSZ-igazolványom van már 1997 óta – amikor a MÚOSZ még több volt puszta gittegyletnél, ahová mára jutott –, de az is pont annyit ér, mint a tied: jót nevetnek rajta, ha arra hivatkozol. És ha rendesek, akkor nem gúnyolódnak közben.
(Ez érdekes egyébként, annak idején az USA-ban olyan – számomra kultikus – helyeken, mint a New York-i CBGB, Knitting Factory és Bottom Line meg a Los Angeles-i Whiskey A Go-Go, simán vagy maximum 1–2 perces magyarázkodás után, hogy mi ez, elfogadták a Népszabadság – oda írogattam akkoriban külsősként – akkori kultúrrovat-vezetője, Vörös T. Károly által részemre kiállított, hivatalos igazolványnak semmiképp nem kinéző, magyar nyelvű fecnit, amin Magyarországon, például az akkor még létező szép emlékű Almássy téri Művelődési Házban – nagyon szerettem azt a helyet, ráadásul a nagyterme a legjobb akusztikájú koncertterem volt Budapesten a Müpa (leánykori nevén Művészetek Palotája) megépültéig, ha arra járok, mindig a sírás kerülget, látva a mai lepusztult állapotát –, ahol pedig korábban még dolgoztam is, már akkor is csak röhögtek, és mondták, hogy ha akkreditált a lap, akkor rendben, ha nem, akkor meg ne nevettessem őket, mert lassan már fáj az oldaluk.)
Én végül bejutottam, és ugyan megígértem a lányoknak, hogy ha látom Kiss Tibit, okvetlenül szólok neki, hogy ha be nem viszi is őket, legalább menjen ki hozzájuk pár percre, de nem láttam. Nem tudom, hogy rögtön hazament-e a koncert után, vagy csak visszavonult pihenni, de míg a zenekar összes többi tagjával beszélgettünk valamicskét, ő nem tűnt fel a színen azalatt, amíg én ott tartózkodtam. Közöltem ezt a lányokkal is, akik – közel 2 óra várakozást követően – meglepő nyugalommal vették tudomásul, mondván, hogy nem baj, de legalább mi jót beszélgettünk (mármint ők meg én). Én persze már csak a kitartásuk miatt bevittem volna őket, de nyilván emiatt nem is vagyok alkalmas olyan felelősségteljes beosztásokra, mint a zenekarmenedzseré (aki leginkább dönt ilyen ügyekben).
És ha már így a végén vagyunk úgy a cikknek, mint lassan a szezonnak is, essen szó a szellem után a test táplálékáról is. A repohármizériáról már írtam pár hete, ezért azt most hagyom. (Na jó, kicsit azért érintem majd, de csak zárójelben.)
Italfronton, legalábbis ami a többség által fogyasztott bor-sör vonalat illeti, eléggé szegényes a választék, borból ugyan van színenként (fehér, vörös meg a kettő közt dönteni nem tudó bizonytalanoknak való rozé) talán 2–2 fajta is, a többi szabadtéri szórakozóhelyhez mérten ugyan kissé drágán, de még elviselhető áron és elfogadható minőségben.
A csapolt sör esetében viszont roppant siralmas a helyzet, az egyetlen kapható márka a Budapest sör nevű borzalmas mosogatólé (valamint annak talán meggyes változata, de hát meggyes sör? Ne vicceljünk már, oximoron!), ráadásul meglehetősen – a minőséget tekintve meg nagyon – drágán, 1500 Ft/fél liter áron. Lehet, hogy kisüzemi (vagy akik jelenleg divatos anglomániájukban nem bírják elviselni a magyar szavakat, azoknak craft, esetleg kraft, bár ezzel az írásmóddal ez már német, és egészen mást jelent), de förtelmes ízű vacak (ahogy szerintem a kisüzemi sörök többsége az, iszonyatosan drágán árult ihatatlan szemét – lássuk be, a magyarok nem tudnak sört főzni, kisüzemben pláne nem). Más szabadtéri szórakozóhelyeken ennél jóval olcsóbban árulnak jó sört is (pl. Krušovice vagy akár Pilsner Urquell – tudok olyan helyet Budapesten, és nem a kül-kül-külvárosban, pláne nem Alsómocsolád-Külsőn vagy a balatonarácsi vasútállomáson, hanem viszonylag központi helyen, ahol a cikk írásakor, 2023. szeptember elején 890 Ft (nem elírás!) egy korsó finom és friss csapolt Pilsner Urquell).
Hogy hű legyek az igazsághoz: egy (1) rövid pultnál mérnek egyéb söröket, állítólag még Krušovicét is, de oda a méretes sort látva idáig nem jutottam el. A korábbi években minden pultnál lehetett kapni ezt a márkát és (aki szereti) Heinekent (ez Hollandiában egy jó sör, kipróbáltam, a Magyarországon, Sopronban főzött változat ellenben eléggé silány minőségű – írtam már, hogy a magyarok nem tudnak sört főzni? –, nem is tudom, hogyan adhatja a tulajdonos ehhez a nevét, a renoméjának mindenesetre biztosan nem tesz jót), ráadásul pár éve a Krušovice árfekvése még egészen baráti is volt, talán még meg is írtam azt is. Azóta kissé változhatott az üzletpolitika, nem előnyére és főleg nem a mi előnyünkre (mi = a koncertekre járók).
Bár én töményet (viszki, konyak, egyéb pálinkafélék vagy régi nevükön égetett szeszek) csak nagyon ritkán iszom, szórakozóhelyen meg gyakorlatilag soha, úgyhogy ez nemigen érint, de az árlapot látva megállapítható, hogy azok ára is az egeket verdesi.
Persze a legvérforralóbb a decinként 200 Ft-os szódavíz, amelynek az előállítási költsége a csatornadíjjal együtt 6 fillér/deciliteres (600 Ft/köbméter) vízárral számolva talán a 20 fillért (fiataloknak: a forint századrésze, amikor még nem állt ennyire fényesen a magyar gazdaság, mint most az unortodox időkben, ez volt a forint váltópénze, és még adtak is érte valamit, mondjuk 40 fillérért egy kiflit vagy zsemlyét) is eléri (az előállításához szükséges szén-dioxid is pénzbe kerül), szóval alig ezerszeres haszonkulcs van rajta – más termék esetében a Gazdasági Versenyhivatal szerintem rojtosra büntetné azt, aki ekkora haszonkulccsal dolgozik. Mondhatnám, hogy szódavízért pénzt kérni eleve pofátlanság, főleg ha fröccsben issza az ember. Tisztán esetleg 10 Ft már bőven méltányos ár lenne. Egy pohárnyiért, legyen bár az a pohár akár literes. Persze ez nem kizárólag a Budapest Parkra jellemző, hanem az egész országra.
A Budapest Park nemcsak az italok, hanem az ételek árában is igyekszik felvenni a versenyt az utóbbi két évben a kíméletlen és pofátlan lehúzásra berendezkedett Sziget fesztivállal (bár egyelőre kissé még le van maradva mindkét területen, de tisztán látható és zseben érezhető a biztató fejlődés). Sajnos, idén már nincs a korábbi években jelen lévő és korrekt minőségű és árú, a városi üzleteikkel azonos áron dolgozó KFC, helyette van McDonald’s, a városi üzleteikénél nagyjából 20-25%-kal magasabb árfekvéssel – valamint a figyelmeztetéssel, hogy az egyébként az egész országban egységesen érvényes kedvezményeik a Budapest Parkban nem érvényesek, valamint a Park területén mindenhol máshol fizetésre alkalmas Festipay kártyát és a Szép kártyát sem fogadják el (na szép, mondhatnánk) –, és van még Pizza Me, ahol ez a különbség nagyjából 30%, ott sem lefelé. Ők 1300 Ft-ért adnak egy akkora pizzaszeletet, amely esetleg étvágygerjesztőnek vagy előételnek elég, ételnek nem. A többi parkos ételmérést meg hagyjuk is.
És míg a Sziget azzal védekezik, hogy a vendégeinek nagyobb része külföldi (bár akkor nem értem, miért veszik támadásnak, ha azt mondják rájuk, hogy nem a magyaroknak rendezik a fesztivált), és nyugaton ezek megszokott árak (az italok még igen, az idén 1700 Ft-os csapolt Dreher nagyjából 4,5 euró – Nyugat-és Dél-Európa jelentős részén ez 5–5,5 euró, bár talán jobb minőség –, de az ételek áraira ez évben ez már nem volt igaz), a Budapest Park még ezt sem mondhatja el magáról, mivel a közönségének túlnyomó többsége magyar, magyar fizetésekkel. A nyugat utolérését érdekes módon valahogy mindig az árakon szereti kezdeni mindenki egészen a rendszerváltásnak nevezett 1990-es kabarétréfa óta, és sok területen már sikerült is. Pedig talán nem azon kellene.
Ami engem illet, továbbra is pofátlan lehúzásnak tartom az interneten vásárolt jegyekre rárakott kezelési költséget, akkor is, ha Magyarországon össznemzeti sporttá és népszokássá vált ez a lehúzási forma az utóbbi években. Nyilván törvénnyel (sajnos, még) nem szabályozott terület, ahol mindenki a lehető legszélesebbre tárva igyekszik kihasználni a kiskapukat. Holott tisztességes helyen az internetes vásárlásra kedvezményt adnak, mert az eladónak kevesebb ügyintézéssel, papírmunkával, nyomdai (pl. jegynyomtatás) és banki költséggel (a kártyás fizetés banki díja és a kártyacégeknek fizetett járulék) sőt munkabérrel (kevesebb jegypénztárost kell alkalmazni) stb. jár, nálunk ellenben büntetik azt, aki a neten veszi a jegyét. (Ráadásul a Budapest Parkban – valamelyik teraszra persze, amivel már körbe lett építve a nézőtér, elég borzalmas – volt, hogy közel 20 ezer forint volt csak a kezelési költség. Ezt minek neveznéd, kedves olvasó?) Ez sokkal inkább hungarikum, mint a tisztán törkölypálinkával kevert tokaji aszún és kalocsai fűszerpaprikán nevelt szürkemarha húsával hizlalt, matyó mintásra tetovált/festett mangalica.
Kedves képviselők, ezt kellene felvetetni az EU-val a hungarikumok listájára, nem a Pick és Herz szalámit meg a nem is magyar ember (hanem korabeli cseh migráns) által kitalált Unicumot.
(A másik ilyen hungarikum a repohár, amelyről már rég kiderült, hogy semmi köze a természet védelméhez, mivel semmivel sem kevésbé környezetszennyező, mint az egyszer használatos műanyag poharak. Igazából semmi másra nem jó, mint a szórakozóhely közönségének megsarcolására és arról egy újabb bőr lehúzására. Kivétel az a néhány hely, ahol a pohár teljes árát visszafizetik távozáskor. Mert ilyen is van, igaz, csak elvétve, holott mindenhol ez lenne a tisztességes eljárás.)
A koncertek után egyébként 4 diszkó is dübörög a Parkban, 4 különböző műfajban, természetesen a széleken jelentős hallásbeli átfedéssel. Ha szerencsés vagy, és ügyesen keresel, ki tudsz fogni több olyan helyet is, ahol ezek közül hármat is hallhatsz. Egyszerre. A zenék kavalkádja. Orgia a fülnek. Nem mondom, hogy jól átgondoltan lett ez kitalálva, de nem is gondolom. Olyan helyet még nem találtam, ahol mind a 4 hallható. Pedig az lenne az igazi. Talán majd jövőre.
Quimby, Budapest Park
Szólj hozzá!