2020. június 22-én a Pink Floyd mindenkori dobosának zenekara, a Nick Mason’s Saucerful Of Secrets érkezett volna a Budapest Park nagyszínpadára a Pink Floyd korai időszakának dalaival. Ahogy más sem, ők sem érkeztek meg hozzánk abban az évben (sem). Nick Mason az egyedüli olyan egykori Pink Floyd-tag, aki a zenekar összes lemezének megszületésében részt vett – zenész barátaival: Gary Kemppel, Guy Prattal, Lee Harrisszel és Dom Bekennel közösen 2018-ban alapította meg a zenekart azzal az elhatározással, hogy megidézzék a kultikus zenekar korai, Syd Barrett énekes-gitáros szerzeményeit is felvonultató lemezeinek és sodró hangulató koncertjeinek hangzásvilágát. Örömmel tudatjuk, hogy a formáció 2022. május 30-án pótolja a pandémia miatt elmaradt fellépést, ugyancsak a Budapest Parkban.
Annak nem néztem utána, világszerte hány könyvborítón áll az együttes neve, magyarul eddig három könyv jelent meg a Pink Floydról. Ürmös Attiláé, Nick Masoné és Glenn Povey-é. Mason könyve, aki, ugye, a zenekar tagja volt, elképesztő árakon bukkan fel a Vaterán és az antikváriumokban, a Bookline éppen most ajánlotta nekem megvételre – 49.900 forintért (...).
S akkor most itt a negyedik, Hugh Fieldertől a "Behind the Wall. A fal mögött". Beszédes cím... De minderről kicsit később.
A Dark Side of the Moon volt az első Pink Floyd-lemez, amit hallottam. Lenyűgözött. A Money-t már ismertem róla, az néha megszólalt a rádióban. De azt, hogy ennyire összetett, energikus, szép zene, nem tudtam. Meg azt sem, hogy a lemez a világ egyik legsikeresebb rockzenei albuma. Meg úgy nagyjából semmit sem tudtam a progresszív rockról meg a Pink Floydról sem. A lemez Pipi barátomé volt. Neki megvolt az Animals is. Fogalmam sincsen, honnan jött, hogy Pink Floydot hallgasson, nem volt bevállalós és kísérletezős a zenei ízlésében. A Falat már együtt hallgattuk meg első alkalommal, s az az én lemezem volt. Vagy másé? Meglehet... Mindenesetre az is hamarosan a birtokomba került, szerencsére a csapnivaló minőségű indiai nyomású hanglemezt árulták itthon is. Az biztos, hogy a Wish You Where Here már az enyém volt. A Múzeum körúti hanglemez-antikváriumban bukkantam rá. Utána, hej, de sokat jártam oda, és miközben mindig vettem valamit, mennyit ácsingóztam az otthagyottak után.
Szóval a Pink Floyd szerves része volt az életünknek. Túl sokat nem tudtunk róla, nem ismertük a történetüket, fogalmunk sem volt a koncertjeik minőségéről, a belső feszkókról, semmiről. Csak a zene volt. De az nagyon!
A könyv meg könyv, és nem zene.
HUGH FIELDER, A KÖNYV SZERZŐJE
nem kezdő a rockújságírásban. Írt már könyvet (önállóan vagy társszerzőként a Led Zeppelin-ről, a Beatlesről, Hendrixről, a Genesisről, a Police-ról, a Queenről, Lady Gaga-ról, a punkzenéről. Nem a netről csemegézve állítja össze az írásait...
A következőket olvashatjuk róla.
"Hugh Fielder emlékszik az 1960-as évekre, annak ellenére, hogy ott volt. Emlékszik az 1970-es és 1980-as évekre, mert írt a Sounds magazinnak (RIP). Az 1990-es évekre is emlékszik, mert a Tower Records TOP magazinjának a szerkesztője volt. Megosztott egy spliffet (spangli) Bob Marleyval, egy pohár bort David Gilmourral, egy korsó sört Robert Plant-tel, egy csésze teát Keith Richards-szal és egy fagyos pillantást Axl Rose-zal. Nézte, ahogy Mike Oldfield sztriptizel, és ahogy Bobby Womack elaludt, miközben interjút készített vele."
"Karrierje legfontosabb elemei: spliff megosztása Bob Marleyval, egy csésze tea Keith Richards-szal, egy pohár ásványvíz Edge-dzsel, egy korsó sör Robert Plant-tel, egy Jack Daniels Slash-sel és egy fagyos pillantás Axl Rose-zal. Nézte, hogy Mike Oldfield meztelenül előtte áll, és Bobby Womack elalszik az interjú közepén. Két lánya elfogadja, hogy soha nem fog felnőni ... bár a felesége még mindig reménykedik." (innen)
A KÖNYV FORMAILAG
impozáns. Nagyon képes. Méretében még éppen kezelhető. Szép és megnyerő. Ahogyan azt manapság egy ilyesfajta kiadványtól megszokhattuk. Semmi méltatlanság nincsen benne sem a könyv típusához, sem a tartalmához képest. A szöveg és a képek arányával sincsen semmi baj. A szerző vagy a képszerkesztő gondosan ügyelt arra, hogy a képek illusztrálják a szöveget, legyen közöttük kapcsolat, s nem csupán garmadával hányták a szövegbe a fotókat, örüljenek, hogy kapnak valamit-alapon. (innen)
A TARTALOM?
Tűnődöm... Nem azért, mintha lövésem sem lenne róla, most olvastam, persze, hogy van. Azon tűnődöm, jól olvastam-e? Mármint az olvasatom megfelelő-e... Azt tudjuk, te is, én is, hogy egy átadott történet, regény, novella, riport, újságcikk, monográfia teljesen és abszolút szerkesztésfüggő. Ha a buszon körömollóval elvágom az ujjamat és megfelelő felbontásban, távolságból felvéve dramatizálom az eseményt, akkor a mondanivaló arról szólhat, hogy tegnap délután vérfürdő volt a 196-os buszon az Újpest-Központ megálló előtt. Minden attól függ, hol állok, hogyan nézek – és főleg attól, mit akarok átadni.
Nem tudom, hogy a szerző van-e bármilyen kapcsolatban a Pink Floyd zenekarral vagy bármelyik tagjáva. Azt sem tudom, egyeztette-e a szöveget velük. Mert a könyv problémás. Olyan értelemben, hogy valamiképpen a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének ebben a történetében a problémák kerülnek leginkább előtérbe. (Másodsorban a technika, s csak aztán a zene.) Vagyis kérdés az, hogy a Fielder által érzékelt problémák valósak voltak-e, és ha igen, akkor tényleg ekkora jelentőségük volt-e a zenekar sorsában, vagy csupán Fielder láttatja így az eseményeket...
Kérdés, egy művész, alkotó története miről is szól elsősorban: az emberről vagy az alkotásairól? Mert az ember sorsa, bemutatása óhatatlanul esetleges, sosem lehet tökéletesen komplex. Ezért jobb esetben anekdoták tarkítják, rosszabb esetben pletykák színezik a bemutatását. S kérdés, hogy a közönségnek van-e joga az ismert emberek magánéletében turkálni? Én mindig úgy véltem, bár érdekesek lehetnek az alkotóról szóló információk, magyarázhatják a mű megszületését és tartalmát egyaránt, ám ha a produktum nem áll meg magában, akkor megette a fene az egészet. A Floyd-ra vetítve: voltaképpen felesleges bármilyen könyv: az együttes muzsikája simán megáll magában, és az önmagában megálló zenét hallgatva voltaképpen ki a fenét érdekel a tagok egymáshoz való viszonya... (Azért elolvastam már három Pink Floyd-könyvet...)
Fielder nem teljesen így gondolkodott. Írt tehát egy roppant olvasmányos, érdekes, információgazdag könyvet a Pink Floyd-ról, amelyben kissé túlsúlyba kerülnek az emberi tényezők okozta konfliktusok. Amik nyilván szerves részét képezték az együttes történetének. Végül is: Behind the Wall.
Kronologikusan, a kezdetektől meséli el a Pink Floyd történetét, ebben nincs hiba. Nem maradnak ki a lemezek sem, amikor a történetben odaér, beszél azokról is. Még a borítók is szóba kerülnek. A dalszövegek csak átabotában. Nem maradnak említés nélkül a filmek – Live in Pompei, The Wall – sem. Mi több, még a szólólemezekre is kitér, a diszkográfiába is bekerültek. Vagyis meglehetősen átfogó a spektrum.
S ahogy azt már említettem, vizsgálja bőven azt is, milyen volt az együttesen belüli hangulat.
Például, hogyan kellett az elviselhetetlenül hektikus és megbízhatatlan Syd Barrettet mintegy a háta mögött kipakolni a Pink FLoyd-ból, hogy aztán soha vissza ne engedjék, de gyakorlatilag örökös tagnak tekintsék... Bőven esik szó arról is, hogyan csapta szét az egója és kétségtelen zsenialitása oltárán Roger Waters az együttest, hogy aztán igazán nagy sikert, de olyan giga nagyot, amit csak a Rolling Stones és a U2 überelt, csak a The Wall-lal érjen el. (Ami, rendben van, kétségtelenül, egy dal, a Comfortably Numb kivételével mindenestül az ő gyereke, de azért mégis csak a Pink Floyd zenélte lemezre.) S szó van arról is, milyen elkeseredett küzdelem zajlott a Floyd nevéért Waters és Gilmour között, hogy aztán az utóbbi jöjjön ki győztesen, és Wrighttal, Mason-nel újra Pink Floyd néven kezdjenek zenélni és alkossanak meg még két és fél lemezt. (A The Endless Rivert már nem tekinthetjük igazi Pink Floyd-lemeznek, hiszen csak maradék felvételek hasznosítása az elhunyt Wright emlékére.) S ha finoman is, de bemutatja, hogy az egyébként humánus és emberszerető Gilmournak egyszer és mindenkorra mennyire tele lett a faxsza egykori zenésztárssal. És viszont. Ha a visszafelé nem is annyira érthető.
S akkor itt vagyok bajban. Mert az előző zenei könyves értékelésemben azt hiányoltam, hogy Elefánt nem beszél arról, hogyan és miért is lett semmivé a legendás Omega. S emiatt morogtam is, mert a könyv olyan volt, akár egy egymással amúgy nem beszélgető család semmitmondó keep smilingja lenne. Beszélgetünk a közös dolgokról, de kínosan ügyelve, hogy csak addig a pontig menjünk el, amíg nem lépünk senki lábára. Amely beszélgetésnek, ugye, nagyjából az égvilágon semmi értelme sincsen, mert üres és semmitmondó. Nem az indulatok összecsapásának a hiánya miatt, hanem azért, mert semmi köze a felszín alatti lényeghez.
Elefántot menthetjük azzal, hogy mire a könyvét megírta, két egykori Omega-tag, Mihály Tamás és Benkő László már sajnos elhunyt. Erről még meg tudott emlékezni. (Mire a könyv elhagyta a nyomdát, sajnos melléjük tért Kóbor János is.) S pont az emlékük előtt tisztelegve nem a problémákat emlegette fel, hanem csak sztorizgatott. De a végeredmény emiatt a részben érthető gesztus miatt felszínessé és fájdalmasan hiányossá vált.
Itt kell tisztáznom, hogy egy előadó, együttes, művész, bárki életrajzában a róla szóló monográfiában ugyancsak nehéz elkülöníteni a bennfentesség látszatát keltő bizalmas információkat a háttérinformációktól. Egy tisztelő, egy rajongó számára minden infó háttérinformáció. Úgy gondolom, mindaz, ami egy-egy mű létrejöttét vagy életmű alakulását magyarázza, inspirálja, méltó lehet a figyelmünkre. Még akkor is, ha árnyékot vet az alkotó jellemére, érzelemvilágára, gondolkodásmódjára. De azok az információk, amelyeknek semmi közük nincsen az alkotásokhoz (már amennyiben ez szétszőrözhető egyáltalán), jól meggondolva, nem kellene, hogy érdekelje a közönséget. (Akiket persze ez mégis érdekel, mert mi van izgalmasabb mint betekinteni mások életébe, beavatottnak lenni ott, ahol nem vagyunk beavatottak.)
S akkor kimondom: Fielder annyira rázoomol a tagok egymással való konfliktusaira, hogy valahogy ez marad meg alapélménynek a könyvvel kapcsolatban. Meg az, hogy emiatt érdekes. S mégsem tekinthető intimpistáskodásnak ez a fókusz, mert Fielder nem érdektelen infókkal fáraszt, hanem elénk tárja a történések szomorú lényegét. Ami lényeg nélkül érthetetlen, csonka lenne a Pink Floyd története. Cserébe viszont nem ítélkezik, a problémás viselkedés mögött is az alkotókra és a művekre koncentrál.
Vagyis mindent összevetve informatív, érdekes és korrekt a könyv. Az alcímét hagyjuk, nem is értem, miért és minek... „A teljes pszichedelikus történelem 1965-től napjainkig”? Több sebből vérzik. A Pink Floyd úgy a Medle című lemezig volt pszichedelikus zenekar. Vagyis 1971-ig. A pszichedelikus zene nem merül ki a Pink Floyd hat évig tartó ilyetén muzsikájában, rajtuk kívül természetesen voltak más hasonszörű zenekarok is. Az alcím tehát bombasztikus: hülyeségnek is az. De ez legyen a legnagyobb baj.
Hugh Fielder: Pink Floyd: Behind the Wall (Álomgyár Kiadó, 2021.)
Még több zenei témájú írás Mohabácsi blogján.
Pink Floyd, Hugh Fielder, könyv
Szólj hozzá!