A brit élőzenei színtéren iparági összefogással próbálják életben tartani a klubokat, Írországban állami alapjövedelmet kapnak a művészek, Magyarországon pedig tovább erősödött az állami irányítás szerepe a kultúra finanszírozásában. (Az első kettő a mi anyagunk, a harmadik, a Népszava cikke nem kifejezetten zenészekről beszél, hanem arról, hogyan módosultak az állami előadó-művészeti pályázatok feltételei 2026-ra – de ezek olyan keretek, amelyek között a zenészek, klubok és koncertszervezők is versenyeznek a forrásokért.)
A három megközelítés összevetése nem ítélkezésre, hanem tanulságokra ad lehetőséget.
A brit modell: az ökoszisztéma logikája
Az Egyesült Királyságban az élőzenei iparág egyre nyíltabban beszél arról, hogy a stadionok és arénák sikere elképzelhetetlen a kis klubok nélkül. A brit kezdeményezések lényege egyszerű: a nagy koncerthelyszínek és produkciók bevételeiből visszaforgatnak a „grassroots” klubok működésébe. Nem támogatásként, hanem befektetésként tekintenek rájuk.
Ez a gondolkodásmód abból indul ki, hogy a zenei pálya gyökere és csúcsa ugyanannak a láncnak a része. Ha a klubok eltűnnek, nem lesz utánpótlás sem a fesztiválokra, sem az arénákba. A brit példa legfontosabb tanulsága, hogy a zenei színtér fenntarthatóságát nem központi döntésekkel, hanem hálózatban gondolkodva próbálják biztosítani.
Az ír modell: stabilitás az alkotáshoz
Írország egészen más irányból közelített. A Basic Income for the Arts program nem intézményeket vagy projekteket támogat, hanem magukat az alkotókat. A heti fix összeggel járó alapjövedelem célja nem a siker garantálása, hanem a kiszámíthatóság: hogy a zenészeknek, dalszerzőknek, előadóművészeknek ne minden döntésük mögött az azonnali megélhetési kényszer álljon.
A program értékelései szerint az anyagi biztonság több időt és energiát hagy az alkotásra, csökkenti a kiégést, és hosszabb távon erősíti a kulturális közösségeket is. A tanulság itt az, hogy a kultúra támogatása nem feltétlenül tartalmi kontrollon vagy pályázati megfelelésen keresztül működik, hanem akár bizalmi alapon is.
A magyar helyzet: központosított prioritások
Magyarországon a kulturális és zenei támogatások rendszere az elmúlt években egyre inkább központosított keretek között működik. A források nagyságrendje önmagában jelentős: százmilliárdos összegekről beszélünk, amelyek elvileg lehetőséget adnának egy sokszínű, stabil kulturális közeg fenntartására. A hangsúly azonban nem pusztán az összegen, hanem azon van, hogyan és milyen logika mentén oszlanak el ezek a források.
"Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter legutóbb többek között egy, a (...) tisztázta decemberben, miszerint a magyar kultúra legfontosabb pillérei a kereszténység, a határokon átívelés és a néphagyományok.
(Népszava – link feljebb)
A friss döntések alapján jól látható, hogy az állam nemcsak finanszírozóként, hanem tartalmi irányt meghatározó szereplőként is jelen van. A támogatási feltételek egyre konkrétabban rögzítik, milyen célokat, értékeket és tematikákat tekintenek előnyösnek, miközben a pályázati rendszerben kevesebb mozgástér marad az alulról szerveződő, kísérletező vagy nehezen kategorizálható zenei és kulturális kezdeményezések számára.
Ez a megközelítés rövid távon kiszámíthatóságot jelenthet azoknak az intézményeknek és szereplőknek, amelyek beleilleszthetők a meghatározott keretekbe. Ugyanakkor a zenei szcéna egészét nézve strukturális kockázatokat hordoz. A független klubok, kisebb fesztiválok, feltörekvő előadók és alternatív műfajok jellemzően nem rendelkeznek olyan intézményi háttérrel, amely stabil hozzáférést biztosítana számukra ezekhez a forrásokhoz.
A rendszer sajátossága, hogy kevésbé ökoszisztémában gondolkodik, és inkább egyfajta kiválasztási mechanizmusként működik: ki fér bele a támogatott körbe, és ki marad azon kívül. Ez különösen érzékenyen érinti az élőzenei színtér alsóbb szintjeit, ahol a klubok és kisebb helyszínek gyakran nem kulturális misszióként, hanem piaci alapon próbálnak túlélni – állami segítség nélkül. A következmény nem feltétlenül az azonnali leépülés, hanem egy lassú beszűkülés. Kevesebb kockázatvállalás, kevesebb új hang, kevesebb olyan tér, ahol egy zenekar vagy előadó „kinőheti magát”. Ez hosszabb távon visszahat a teljes zenei láncra: ha nincs erős klubszint és utánpótlás, akkor a fesztiválok és nagyobb helyszínek is ugyanazokra a nevekre kényszerülnek építeni. (Nem mintha nem így lenne már...)
A magyar modell tehát nem a támogatás hiányáról szól, hanem annak szerkezetéről és szemléletéről. A kérdés az, hogy a kultúrpolitika mennyire tekinti partnernek a zenei szcénát, és mennyire próbálja irányítani azt. A külföldi példák fényében jól látszik: a fenntartható zenei élet nem elsősorban központi kontrollból, hanem bizalomra, átláthatóságra és több szinten működő támogatási logikára épül.
Mi az, ami átültethető lenne?
A külföldi példák nem másolhatók egy az egyben, de bizonyos elemek tanulságosak lehetnek. A brit modell arra mutat rá, hogy a zenei élet nem elszigetelt intézményekből áll, hanem egymásra épülő szintekből. Az ír program pedig azt demonstrálja, hogy az alkotói biztonság nem luxus, hanem hosszú távú befektetés.
Magyarország számára a legfontosabb tanulság talán az lehetne, hogy a kultúra támogatása nem kizárólag irányítási kérdés.
A sokszínű, életképes zenei szcéna akkor működik jól, ha teret hagy az alulról jövő kezdeményezéseknek, csökkenti az alkotói kiszolgáltatottságot, és nem egyetlen szűrőn keresztül értelmezi a minőséget.
A kérdés nem az, hogy melyik modell a „jobb”, hanem az, hogy milyen kultúrát szeretnénk látni tíz év múlva: olyat, amely központilag szervezett és kiszámítható, vagy olyat, amelyben a kockázat, a kísérletezés és az utánpótlás is helyet kap. A külföldi példák alapján az biztos, hogy a zene ott él igazán, ahol nemcsak irányítják, hanem hagyják is működni.
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
Vendégoldal: "Most nagyon úgy néz ki, hogy az Akvárium megmarad, azonban nagyobb hangsúlyt kapnak a színházi és népművészeti programok."
Szólj hozzá!