Chris Rea 1978-ban indult el a nemzetközi (el)ismertség útján, amikor a Fool (If You Think It’s Over) című dalát világszerte felkapták és Grammy-jelölést is hozott a számára. Az áttörés azonban nem vált azonnal tartóssá: a kiadó és a piac gyors ismétlést várt, a következő albumok viszont nem tudták újratermelni a korai sikert. A nyolcvanas évek elején Rea hosszabb időszakot töltött anyagi és szakmai bizonytalanságban, amelyről később maga is úgy nyilatkozott, hogy „nem volt pénzem, nem volt irányom, csak dalaim”. Ezekben az években született meg a Driving Home for Christmas is, de csak később vették fel: mintegy 10 évig pihent a fiókban az a bizonyos papírfecni... A történet szerint Rea éppen a kiadójával vitázott Londonban. A szerződése lejárt, nem volt pénze, állítólag a jogsiját is elvették, így a felesége ment érte az autójukkal, egy Austin Minivel, hogy hazavigye Middlesbrough-ba a szakadó hóban. Rea nézte a többi autóst, akik mind ugyanolyan nyúzottnak tűntek, és ekkor, a kocsiban ülve kezdte el írni a szöveget egy papírfecnire...
A stabilitás a következő évtized közepén érkezett meg: a Water Sign (1985) már elsősorban Európában hozott sikert, majd a Dancing With Strangers (1987) jelentette a brit áttörést. Ettől kezdve pályája kiszámíthatóbbá vált, egymást követték az albumciklusok és turnék, a késő nyolcvanas és kilencvenes években pedig olyan lemezekkel teljesedett ki az életmű, mint a The Road to Hell, az Auberge és az On the Beach, amikor Chris Rea végleg „nagylemezes” előadóként írta be magát a brit könnyűzene történetébe.
Rea pályafutása több mint 25 stúdióalbumot ölelt fel, karrierje során több mint harmincmillió lemezt adott el, és bár soha nem vállalt teljes amerikai turnét, az Egyesült Államokban is megtalálta közönségét a már emlegetett Fool (If You Think It’s Over) című dal révén, amely 1978-ban a Billboard toplistákon a 12. helyig jutott, és Grammy-jelölést is hozott neki. Koncertjei világszerte, beleértve európai klubokat és nagyobb helyszíneket is, több évtizeden át bizonyították Rea erős kapcsolatát a közönséggel. 2017-ben Road Songs for Lovers című albuma kapcsán hosszabb európai turnéra is elindult, ahol még mindig a gitár- és blues-érzékenység dominált, miközben új dalokkal teremtett kapcsolatot a régi és új hallgatósággal egyaránt.
Bár zenéjében a pop és a rock hatásai is jelen voltak, Chris Rea számára a blues jelentette azt az alapot, amelyhez újra és újra visszatért. A 2000-es évek elejétől egyre inkább ezekhez a gyökerekhez tért vissza, a Dancing Down the Stony Road albumon pedig már egyenesen a delta blues inspirálta játék és slide-gitár dominált – Rea szerint ez a zenei forma mélyebb érzelmi tartalmat és mélységet adott a dalszerzésének.
A család közleménye szerint „szeretett és tisztelt művész volt, akinek zenéje generációkhoz ért el” – és valóban, dalai nem csupán a rádiók karácsonyi időszakának részévé váltak, hanem a brit zenei emlékezet szerves részévé. Chris Rea zenéjében többször is felbukkan a személyes küzdelem és a túlélés tapasztalata: pályája során súlyos egészségügyi problémákkal is megküzdött, köztük hasnyálmirigyrákkal és stroke-kal. Ezek az élmények mély nyomot hagytak a dalaiban, ám halálának okát a család nem hozta nyilvánosságra, mindössze annyit közöltek, hogy rövid betegség után hunyt el. A zenészt felesége, Joan Lesley Rea – akivel tinikorukban, még 1968-ban ismerkedtek meg – és két felnőtt lánya, Josephine és Julia Christina gyászolja.
Chris Rea többször is koncertezett Magyarországon, mindannyiszor a Papp László Budapest Sportarénában, 2017 novemberében járt nálunk legutóbb – utoljára.
Nyugodjék békében.
Chris Rea, gyász
Szólj hozzá!