Az egésznek az ad apropót, hogy ezt a kellemetlen történetet próbálja meg a Paramount+ új dokumentumfilmje – az eddig ismertnél több árnyalatot is felfedve – körbejárni. A "Milli Vanilli" címet viselő doku Luke Korem rendezésében mutatja be a duó rakéta gyorsaságú felemelkedését és hatalmas bukását. A filmmel kapcsolatban kereste fel az érintetteket és bizonyos szakértőket a Huffpost.
"Girl You Know It's True" – énekelte Rob Pilatus és Fab Morvan, rémlik a dal?
Az a bizonyos igazság viszont nagyon megrázó volt – mind a rajongók, mind a Milli Vanilli számára. Egy messzi galaxisban, vagyis 1990-ben, ráadásul nem sokkal azután, hogy megnyerték a legjobb új előadónak járó Grammy-díjat, a duó sajtótájékoztatót tartott, amelyen a tagok megerősítették az akkoriban elterjedt pletykákat, miszerint soha nem ők énekeltek a lemezeiken. Egyúttal eleget tettek a National Academy of Recording Arts and Sciences felszólításának, és visszaadták a Grammyt.
"A Milli Vanilli egy vicc volt. Egy csalás. Tehetségtelen bábok, akik mindannyiunkat átvertek" – jegyezte meg a magazin szerzője.
De annak ellenére, hogy komoly figyelem szegeződött rájuk, senki sem tette fel az igazi kérdést: Ki volt még benne?
A teljes igazság iránti érdeklődés hiánya – ami három évtized után is ugyanúgy jellemzi olykor az újságrást – ma is frusztráló Fab Morvan számára, amikor visszagondol arra a sajtótájékoztatóra. A két fiatal, európai fekete férfira kérdések tömkelegét zúdították az emberek, akiket sokkal inkább érdekelt, hogy rájuk kenjék az egész cselszövést és az, hogy miért árulták el a rajongóikat, mint bármi más.
"Olyan volt, mintha a bolygó lett volna a játszótér, és mi voltunk az a két gyerek, akiket a többiek terrorizálnak" – emlékszik vissza az eseményre Morvan egy nemrégiben folytatott videóhívás során.
Elmondása szerint Pilatusszal tisztában voltak már azzal, hogy rutinszerű bohózattá váltak az olyan szkeccs-komédiákban és késő esti műsorokban, mint az "In Living Color", a "Late Night With David Letterman" és a "The Arsenio Hall Show", de úgy gondolták, a sajtótájékoztató majd lehetőséget nyújt arra, hogy végre kiderüljön az igazság, a teljes történetük. Erre azonban nem került sor.
"Olyan volt, mintha senki sem csinálta volna meg a házi feladatát" - mondta Morvan. "Rob és Fab, Rob és Fab, Rob és Fab, Rob és Fab, Rob és Fab, Rob és Fab volt a célpont. Mi van a Tudjukkivel a nagyfőnökkel? MI VAN A NAGYFŐNÖKKEL?"
"Farian volt az, aki a Boney M-nél hasonló svindlibe keveredett, de akkor a botrány elmaradt. A 70-es évek egyik legsikeresebb diszkócsapatában ugyanis a frontember, Bobby Farrell hangja szintén nem tetszett a producernek, így úgy döntött, hogy inkább ő felénekli a dalokat." TÓRETRÓ
Az olyan részletek, hogy például a német producer, Frank Farian rendezte meg az egészet, és hogy elhangzott, a duó élőben akart fellépni a Grammyn, de azt mondták nekik, hogy ne tegyék, nem igazán számítottak.
A film kontextusba helyezi kérészéletű karrierjüket, nevesíti az átverésben részt vevő összes felet, plusz interjúkat is készítettek más iparági szereplőkkel, pl. Farian társproducerével is. Emellett sok, ma is aktuális kérdést vetnek fel a popzenében tapasztalható zavaró tendenciáról, a megtévesztésről, de kitérnek a rajongók és a hírességek közötti, gyakran irracionális kapcsolatra is.
Vajon Morvan és Pilatus, akik szakmai bukásuk idején 24 és 26 évesek voltak, részt vettek-e az átverésben?
Igen.
Valamilyen módon hasznot húztak belőle?
Minden bizonnyal.
Bűnrészesek voltak?
Erre a kérdésre a válasz egy kicsit bonyolultabb. És ez magában foglalja több olyan kérdés feltárását is, amelyek hozzájárultak ehhez az egészhez.
Először is – mint sok '90-es évekbeli művész, például a TLC esetében – Morvan és Pilatus pocsék szerződést kötöttek. Csakhogy az övékben az is benne volt, hogy soha nem énekelnek a lemezeken, és kizárólag a Milli Vanilli vizuális arculata lesznek. Lényegében azért voltak ott, hogy ütemre tátogjanak. Morvan elismerte, hogy egyikük sem nézette át ügyvéddel a szerződést, mielőtt aláírták volna. Azt is mondta, hogy a szerződés utolsó két oldalát mutatták meg nekik először...
Mint a filmből kiderül, a fiúk szerény társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkeztek az 1960-as évek Franciaországában és a 70-es évek Németországában, de őszintén szerették a táncot, a zenét és az amerikai hírességeket.
"Szegény gyerekként az egyetlen dolog, amire az ember először gondol, hogy oké, szerzünk valami ruhát és elmegyünk enni..."
Van egyfajta természetes – életkornak megfelelő? – naivitás is abban, ahogyan Morvan fiatalabb önmagáról vélekedik. Sem ő, sem Pilatus nem értette teljesen a szerződésüket, és nagyon sok mindent, amiről az feltételezték, hogy az magában hordozza, saját fantáziájukból vetítettek rá. A hírességről alkotott elképzelésük ruhákhoz, lányokhoz, pénzhez, Michael Jacksonhoz kötődött...
"Frank Farian marketingstratégiájának része volt az 1970-es évekre visszamenőleg, hogy a szó minden értelmében kihasználja a fekete emberekről alkotott képet" – vélekedik Kembrew McLeod, az Iowai Egyetem kommunikációs tanulmányok professzora.
Farian, aki nem volt hajlandó interjút adni a dokumentumfilmben, ugyanezt tette a Milli Vanillivel is.
"Ennek a két különleges fekete testképnek az eladása olyan fekete énekesek stílusával, akiknek a hangja nem az övék volt, arról az örökségről tanúskodik, ahogyan a fekete előadókat Amerikában és globálisan is értékesítették" – tette hozzá.
(A professzor megjegyzései a C+C Music Factory és a Black Box együttesekre is utalnak, amelyek Wash, egy fenomenálisan tehetséges fekete énekesnő hangját használták fel klipjeikben, amelyekben karcsúbb modellek mímelték az énekét. De Wash pl. pert indított, és meg is nyerte őket.)
Bizonyos fokig az a tény, hogy Morvan és Pilatus fiatal, fotogén, fekete és nem amerikai volt, olyan előnyt jelentett, amivel valamennyire tisztában voltak. Megkapták a lányokat és a hírnevet, amire vágytak, de azzal is tisztában voltak, hogy olyan bábok, akik csak azért vannak ott, hogy nézzék őket, és nem azért, hogy figyeljenek rájuk.
"Skizofrén helyzet volt abban az értelemben, hogy a színpadra lépve megkaptuk a szeretetet, és képesek voltunk boldoggá tenni az embereket. Ez egy álom/rémálom volt. Szóval, tárgyiasultunk, igen. De beleestem a csapdába. És benne is maradtam. A saját hibám volt. És egyszer eljutottunk arra a pontra, amikor kezdtük elhinni a saját hazugságunkat" – mesélte Morvan.
Arról már nem nagyon szólnak a hírek, hogy – megküzdési mechanizmusként – a drogokhoz és az alkoholhoz fordultak.
"Ez egyfajta terápia volt, mert mindent elzsibbasztott. És aztán képes voltál megbirkózni azzal a súllyal, amit magaddal cipeltél."
A terápia segítségével Morvan később képes volt legyőzni a függőségeit. Pilatus azonban 1998-ban túladagolásban meghalt. 34 esztendős volt.
"Mindig azt mondom, hogy Rob összetört szívvel halt meg" – mondta egykori társa.
Nem csak a sajtó és a tévéműsorok támadtak rájuk: Morvant és Pilatust egyenként beperelték a rajongók fogyasztói csalás miatt. A reakció olyan szélsőséges volt, hogy úgy tűnt, a két fekete férfit elrettentő példaként használják, annak ellenére, hogy a problémák sokkal nagyobbak voltak náluk, és az egész iparágra kiterjedtek. Hiszen a lemezkiadók már régóta úgy értelmezték, hogy egy popsztár részben olyan, amilyennek a rajongók éppen kívánják, vagy amilyennek éppen szükségük van rá. A Milli Vanilli számára ez az identitásuk teljes szétválasztását jelentette.
"Ez az amerikai popgépezet sajátossága" – mondta Hanif Abdurraqib kultúrkritikus
"Amivel találkozol, az nem egy személy. Egy csiszolt termék, ami szerintem elszakítja az embert a saját emberségétől. Elválasztja a rajongókat az emberi mivoltuktól, ami miatt a rajongás olyan intenzívvé válhat."
Ez is része annak a rajongói rituálénak, hogy pikkpakk a reflektorfénybe katapultálunk egy-egy figurát, hogy aztán örömmel nézzük, ahogy a csillaguk meredeken leáldozik. És amikor a híresség és a rajongó közötti láthatatlan szerződés - ebben az esetben a bizalom érzése - megszűnik, valamilyen következményt akarnak látni. De azonnal.
Ráadásul a Milli Vanillit jelölték az áhított Grammyre, és meg is nyerték azt – de ez a színfalak mögötti sok-sok kézfogás eredménye volt, miközben a bábuk zsinórját mozgató sok-sok ember tudta, hogy ez lesz a halálos ítéletük.
"Szerintem nem arról volt szó, hogy nem voltak jók a dalaik, hanem arról, hogy uralták a slágerlistákat" – ez utóbbi, Abdurraqib szerint valódi vágyat táplált az emberekbe arra, hogy lelökjék őket a felállított piedesztálról.
De miután Morvan és Pilatus számára minden olyan látványosan elbukott, az olyan emberek, mint Farian, csendben eltűntek, a duó magára maradt. Igyekeztek összeparni magukat, és megpróbáltak továbblépni. Ugyan 1993-ig új szerződésekkel és új zenekarnevek alatt a saját hangjukkal énekeltek bizonyos albumokon, már pestisesnek számítottak. Ha valakit ily módon megvetnek, kínzó kérdés, hogy miből etetik a szájakat és fizetik a számlákat. De, ahogy Abdurraqib megjegyezte, ez nem olyasmi, amit a nyilvánosság figyelembe vesz, különösen a popkultúra körforgásának gyorsaságát és Morvan és Pilatus embertelen módon történő elfogyasztását tekintve. Lejárt lemez lettek – 45-ös fordulattal. Jöhet a következő.
"Olyan könnyű volt minket tönkretenni" – zárta le a beszélgetés Morvan, nem kis fájdalommal a hangjában.
Milli Vanilli, Rob Pilatus, Fab Morvan, Frank Farian
Szólj hozzá!