Steve Jones, Paul Cook és Glen Matlock ismét színpadra állnak, méghozzá a vendég-frontembernek ismételten meghívott Frank Carterrel (Gallows, Pure Love, Frank Carter & The Rattlesnakes) az élen, hogy a halifaxi Piece Halltól Manchester és Cardiff szabadtéri arénáin át egészen Scarborough tengerparti színpadáig egy jubileumi időutazást vezényeljenek le, amely az egész punkmozgalom születésére reflektál.
A brit punk mint fogalom
Ahhoz, hogy megértsük a bejelentés valódi súlyát, vissza kell térnünk az 1970-es évek Nagy-Britanniájába, ahol nemcsak a gazdaság, hanem egész társadalom roskadozott: ez a frusztráció és kilátástalanság lett a közvetlen táptalaja annak a dühnek, ami a punkot életre hívta. A műfaj magja Londonban és Manchesterben formálódott: a Sex Pistols mellett a The Clash, a Buzzcocks, a The Damned, a Stiff Little Fingers és a The Adverts hozták létre azt a hangzás- és attitűdhalmazt, amely ma már külön korszaknévként szerepel a zenetörténetben.
A Pistols első botrányai – a zenekar káromkodós élő tévészereplése után Bill Grundy műsorvezetőt felfüggesztették, karrierje pedig lényegében véget ért, koncertek szakadtak félbe vagy tiltották be azokat – csak ráerősítettek arra az érzésre, hogy ez valami új és veszélyesen életszerű. A közönség megosztottan reagált: a konzervatívabb rétegek többnyire felháborodással, a fiatal munkásosztály viszont felszabadultsággal fogadta az egészet, mert a punk végre úgy beszélt helyettük, ahogyan ők maguk sem mertek.
A brit punk azért vált fogalommá, mert egyszerre volt zenei stílus, társadalmi kritikát megfogalmazó mozgalom és vizuális identitás. A háromakkordos dalok mögött Malcolm McLaren menedzseri provokációi, Vivienne Westwood divatforradalma és a zenekarok közötti szoros – gyakran rivalizálással teli – kapcsolatok egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a punk ne szubkultúra legyen, hanem hirtelen egy egész nemzedék nyelve. Nem akartak megfelelni, de nem is próbáltak rejtőzködni. A punk nem egy stílust kínált, hanem egy pozíciót: szemben állni mindazzal, ami adott, merev vagy kényszerű.
A Sex Pistols rövid története
A mozgalom zászlóshajója a Sex Pistols lett, egy zenekar, amely mindössze egyetlen stúdiólemezt adott ki, mégis örökre megváltoztatta a könnyűzenét. A Never Mind the Bollocks nem egyszerű album, hanem kulturális robbanás: 1977 máig visszhangzó évszáma. A zenekar történetét a kétezres években Danny Boyle filmsorozata, a Pistol is újragondolta, közelebb hozva a káoszt, amelyben a zenekar létezett – a menedzsment manipulációitól Sid Vicious önpusztításán át a folyamatos botrányokig.
Nézzük a történetüket a „God Save the Queen”, a Sex Pistols talán leginkább hírhedt dalán keresztül. Amikor 1977-ben megjelent, nem egyszerűen egy provokatív punkhimnusz született, hanem politikai válságtükröt tartottak egy egész nemzet elé. A szám a brit monarchiát célozza meg – méghozzá II. Erzsébet trónra lépésének 25. évfordulóján, a jubileumi ünnepségek közepén. Ettől vált az egész ügyből kulturális földrengés.
A dal alapötlete nem puszta botránykeltés volt: a zenekar évek óta azt tapasztalta a saját bőrén, hogy a társadalmi feszültségek, a munkanélküliség és az osztályalapú kirekesztés mélyen beleégtek a brit valóságba, miközben a hivatalos retorika szerint minden rendben van. Johnny Rotten szövegei – „No future” és „There is no future in England’s dreaming” – nem a királynő személye ellen irányultak, hanem a rendszer ellen, amelyet a monarchia jelképezett. Rotten később többször elmondta: „Soha nem a királynőt támadtuk. Őt sajnáltam. A rendszert nem.”
A kislemez borítóját Jamie Reid, a brit punk vizuális zsenije tervezte. A királynő arca fölé ragasztott betűtöredékekkel úgy nézett ki, mintha egy túszfelvétel és egy politikai plakát találkozott volna. Ez az ikonikus grafika máig a punk vizuális kultúrájának egyik alapköve.
A dal megjelenésekor olyan botrány robbant ki, amilyet addig egyetlen zenekar sem okozott: a BBC azonnal betiltotta, számos lemezbolt és rádióadó megtagadta a terjesztést, a királyi jubileum miatt a brit sajtó árulásként kezelte a számot, a rendőrség pedig több utcai árusítót igazoltatott, akik megpróbálták eladni a kislemezt
Mindez azonban nem ártott, hanem épített a dal hírnevén: a „God Save the Queen” úgy lett az év egyik legnagyobb slágere, hogy rengeteg hallgató nem is tudta hivatalos csatornákon meghallgatni. A brit slágerlistán is legendássá vált az esete: a korabeli pletykák szerint valójában a listavezető volt, de a hatósági nyomás hirtelen a második helyre „tette”, hogy a jubileumi héten ne a monarchiát támadó dal legyen az ország elsőszámú slágere. Bár erről nincs hivatalos elismerés, a zenei sajtó és több egykori szakember máig biztosra veszi.
„Én vagyok a Pistols, és ők nem..."
John Lydon – vagy ahogy a világ ismeri, Johnny Rotten – nélkül persze sem a banda, sem a műfaj nem lenne ugyanaz. A Pistols 1978-as széthullása után Lydon a Public Image Ltd. élén teljesen más irányba vitte a zenét, távol attól, amitől a Pistols-léttől fogalom lett. Évtizedeken át vitte magával a punk lázadó attitűdjét, még akkor is, amikor maga a punk már történelemkönyvekbe költözött. A mai napig megmaradt annak, ami mindig is volt: oppozíciónak.
Lydon magánélete sem egyszerű történet: 1979-ben vette el a német származású zenei promótert, Nora Forster-t; házasságuk több mint négy évtizeden át tartott. 2018-ban Forster Alzheimer-kórt diagnosztizáltak, és Lydon teljes időben gondozója lett.
Végül, 2023 áprilisában Nora Forster elhunyt.
Rotten és a többiek nem igazán jöttek ki egymással az utóbbi időben. A Steve Jones memoárjain alapuló, már fentebb emlegetett Danny Boyle rendezte minisorozatot a legnagyobb szarságnak nevezte. Azt is megpróbálta megakadályozni, hogy a sorozat bármilyen Pistols-zenét felhasználjon, de ezt a jogi csatát elvesztette. Később pedig azzal vádolta egykori bandatársait, hogy megpróbáltak hasznot húzni II. Erzsébet királynő halálából. Amikor a Sex Pistols tagjai 2024-ben néhány londoni koncerttel újra felbukkantak Frank Carterrel a fronton, Lydon akkor sem volt különösebben lelkes... Ma a viszonya volt zenekarával nem csak távolságtartó, hanem nyíltan kritikus: azt állítja, hogy a Pistols „karaoké-produkcióvá” zsugorodott nélküle, és határozottan kijelentette: „Én vagyok a Pistols, és ők nem...".
Lydon 2025 őszén kezdte meg I Could Be Wrong, I Could Be Right – Talk Tour című sorozatát, amely 2026-ig tartó, különleges kérdezz–felelek esteket foglal magába. Ezeken az eseményeken Lydon egy színpadi beszélgetés során mesél a Sex Pistols és a Public Image Ltd. korszakairól, a punk születéséről, személyes fordulópontokról, majd a nézők közvetlenül is kérdezhetnek tőle. A turné tehát nem koncert, hanem egy interaktív est Lydon teljes életművéről: a botrányos időszakoktól kezdve a kreatív munkán át egészen a magánéletének nehéz éveiig. A program az Egyesült Királyság és Írország több városában lesz látható, és azokhoz szól, akik a zenész gondolkodásába és személyes történeteibe szeretnének mélyebben betekinteni.
A Sex Pistols 50 turné azonban nagyon is koncert! Nem is egy...
A nyári koncertsorozat négy állomással járja körbe Nagy-Britanniát: júliusban Halifax és Manchester, augusztusban Cardiff és Scarborough ad otthont az ünnepi fellépéseknek. A vendégzenekarok névsora önmagában is fél évszázadnyi punkhistóriát ír: a The Stranglers és a The Undertones a műfaj veterán nagyköveteiként érkeznek, míg a Panic Shack a fiatalabb nemzedék erejét hozza be a programba. Frank Carter mint frontember már egy pár koncerten új dinamikát adott az ikonikus daloknak – szándéka szerint nem imitálja Rotten karakterét, hanem új életet lehel az örökségbe.
Hiába telt el ötven év, hiába cserélődtek ki generációk, a punk lényege ugyanaz maradt: felrázni azt, ami elnehezült, és hangot adni annak, amit mások nem mernek kimondani.
Az írást ez a cikk inspirálta.
Sex Pistols, Frank Carter, brit punk, Vivienne Westwood, Sid Vicious, Johnny Rotten, John Lydon
Szólj hozzá!