A legendárium szerint (amelyben vannak azért vitatható pontok), amikor 2022 tavaszán Harry Styles belépett a normandiai műterem ajtaján, a világ egyik legismertebb popsztárja találkozott a világ egyik legismertebb festőjével. A történet egyetlen szépséghibája az volt, hogy a festőnek fogalma sem volt róla, ki az a Harry Styles.
Hockney ekkor már 84 éves volt, és olyan természetességgel fogadta a világsztárt, mintha csak a szomszéd ugrott volna át egy kávéra. Később a British Vogue-nak nevetve mesélte: amikor Styles megérkezett, ő egyszerűen csak egy újabb modellként tekintett rá. Csak a portré elkészülte után nézte meg az énekes videóklipjeit, hogy megértse, miért rajong érte fél világ. A találkozást a legendás producer, Clive Davis hozta össze, és Styles azonnal igent mondott a felkérésre, majd két napot töltött Hockney műtermében. A munka ekkor már nagyrészt csendben zajlott – erre még vissztérünk.
Hockney a rá jellemző módon előrajzolás nélkül kezdett dolgozni: nem használt ceruzát, nem készített vázlatot: rögtön akrillal festette fel Styles arcát, majd abból építette fel a teljes kompozíciót. Az énekes egy sárga-piros csíkos kardigánban, farmerben és a védjegyévé vált gyöngysorban ült egy fonott széken. A festőt különösen lenyűgözték a ruhadarab élénk színei, állítólag órákat töltött a csíkok pontos árnyalatainak kikeverésével. A portré később a londoni National Portrait Gallery* egyik legnagyobb figyelmet kapó darabja lett.
De David Hockney története persze jóval több egy Harry Styles-portrénál. A 88 éves korában elhunyt brit művész a 20. és 21. század egyik legfontosabb festőjeként vonul be a művészettörténetbe, miközben egész életében különösen szoros kapcsolatot ápolt a zenével – nemcsak hallgatta, hanem bizonyos értelemben festette is.
Műtermében szinte folyamatosan szólt a zene. Festés közben, vezetés közben, utazás közben. A luzerni Kunstmuseum évekkel ezelőtt még külön lejátszási listát is összeállított azokból a zenékből, amelyek inspirálták őt. Mozart, Wagner, Stravinsky és Richard Strauss művei ugyanúgy helyet kaptak rajta, mint Hockney képzeletében. A kapcsolat azonban nem állt meg az inspirációnál.
1975 és 1992 között összesen tizenegy jelentős operaprodukció látványvilágát tervezte meg. Díszletei és jelmezei nem egyszerű háttérként szolgáltak, hanem a történetek szerves részévé váltak. Dolgozott a londoni Royal Opera House, a New York-i Metropolitan Opera és a Los Angeles Opera számára is. Nevéhez olyan produkciók kötődnek, mint Stravinsky A léhaság útja, Mozart A varázsfuvolája, Wagner Trisztán és Izoldája vagy Richard Strauss monumentális Az árnyék nélküli asszony című operája.
Végül szomorú módon kellett búcsút vennie ettől a pályaszakasztól: az 1990-es évek elején Hockney hallása egyre gyorsabban romlott, és amikor a halláskárosodás már a munkáját is akadályozta, felhagyott az operatervezéssel. A zenétől azonban soha nem távolodott el.
Azt járta róla, hogy csak olyan embereket fest le, akiket kedvel vagy érdekesnek talál. Ha ez igaz, akkor a modelljeinek listája sokat elárul róla: pályája során számos zenészt örökített meg. A korai években Cliff Richard jelentette számára az egyik inspirációt, később Ed Sheeran is modellt ült neki. A zenéhez való kötődés egyik legszebb példája az 1977-es The Blue Guitar rézkarcsorozat, amelyben a gitár egyszerre hangszer és a művészi önkifejezés szimbóluma.
2023-ban az egészségi állapota és a könnyebb orvosi ellátás miatt visszaköltözött Londonba, de a normandiai évek a kései munkásságának legfontosabb, legszínesebb bázisát jelentették – ezek közé tartozik a Harry Styles-festmény is.
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
* Ha beírod a múzeum hivatalos keresőjébe a zenész nevét, meglepődve tapasztalhatod, hogy nem David Hockney híres festménye, hanem egy másik különleges alkotás ugrik fel találatként. Ez a kép nem egy festmény, hanem egy 2020-as fotónyomat, amelyet a neves amerikai fotóművész, Tyler Mitchell készített a zenei ikonról a történelmi jelentőségű, Guccit viselő Vogue-címlapfotózásán. Miközben Hockney akrilképe magántulajdonban van, és csupán egy nagyszabású időszaki kiállítás erejéig vendégeskedett az intézményben, ezt a Tyler Mitchell-fotót a National Portrait Gallery 2024-ben hivatalosan is megvásárolta az állandó gyűjteményébe, így a látogatók a múzeum földszinti 33-as termében bármikor megcsodálhatják.
David Hockney, Harry Styles, képzőművészet
Szólj hozzá!