Az anno úgy volt, hogy ember belépett egy helyiségbe, és azonnal tudta, kivel van dolga: metál vagy techno, japán vagy német, szőke vagy barna, akció vagy vígjáték. Kollégiumi szobák, öltözőszekrények, műhelyek, edzőtermek falait díszítették a plakátok, poszterek, falinaptárak, így jutottunk el a házi áldástól és a hímzett falvédőtől a Lamborghini Countachig vagy Erika Eleniakig.
A gyűjtőszenvedély a legtöbbünknél idővel elmúlik, és a féltve őrzött kincsekből kacat lesz, hogy aztán egy pincében porosodjon, adok-veszek oldalakon gazdát cseréljen, ne adj isten, a kukában végezze. A digitális korszak beköszöntével soha nem látott mértékben kezdett el áramlani felénk az információ, ugyanakkor ebből egyre kevesebbet kapunk meg papíralapon. A kültéri óriásplakátok, a nyomtatott könyvek és újságok, valamint a művészmozik plakátjai még tartják magukat, de ki tudja, meddig.
Lassan kikopnak az életünkből, mint a bélyegek, a kazetták vagy a lemezek.
Az internet nem felejt – szokták mondani, ami oda felkerült, az ott is marad, de az internetet nem tudjuk kézbe venni, nincs illata, igaz, cserébe naprakész és nem foglal helyet. Legalábbis az otthonunkban. Valamit valamiért. Komoly felnőttként a cellux és a ragasztógyurma már nem jöhetnek szóba, de egy bekeretezett kép igazán jól mutat a falon. Az egyediséget, a személyiségünket tükröző megoldásokat keresve bolyongunk a lakberendezési áruházak útvesztőjében, hogy aztán valami olyat birtokolhassunk, ami ezer meg ezer másik lakás, iroda stb. falát is díszíti.
A plakát egy hírhordozó, információs felület, amit legtöbbször leszednek, kidobnak, letépnek, átragasztanak, ami elázik, elszakad, elveszik, tönkremegy. A plakát ugyanakkor érték is. Érték, ami nem csak a pillanatról szól, de – szó szerint – hű lenyomata egy korszaknak, megmutatja, hogy egy adott korban mi érdekelte az embereket, vonatkozzon az a művészetre, a politikára, a szabadidős tevékenységekre vagy akár termékekre és szolgáltatásokra. Legyen akármi is a cél, ma már van miből meríteni, ha egy jó állapotban lévő, megfelelően őrzött és tárolt plakátot szeretnénk beszerezni.
A Falra fel! ezt az igényt próbálja kielégíteni hosszú évek óta, ráadásul igen széles spektrumban, mind a korszakot, mind pedig a témát illetően. Az idei a hatodik alkalom és a választék miatt továbbra sincs ok a szégyenkezésre. Plakátfiú és a Múzeum Antikvárium gondosan ügyeltek arra, hogy az eladásra kínált 150 tétel között a boxmeccstől az eucharisztikus világkongresszuson és rockkoncerten át a klasszikus moziig minden legyen, csak rajtunk áll, hogy az ABBA-t, a Beatlest vagy a Bergendyt választjuk-e. (Helyszín: Atelier Budapest – VIII., Rákóczi út 51.)
Nem is olyan régen még Ötvös Csöpit néztük a tévében, ahogy két vitorlásverseny között kioszt néhány pofont, kazettás magnón hallgattuk a Guns n’Rosest, hétvégén pedig vidámparkba mentünk, de a lottózás és a macskakiállítás is felmerült, mint opció. Hihetetlenül jó háborús filmek készültek, mint ahogy örök emlék marad a hitchcocki borzongás, Travolta tánca, Belmondo autós üldözései. A lakótelepi lakások szobáit megtöltve, néma csendben néztük VHS-en Chuck Norrist, aki egyetlen tárral képes volt megsemmisíteni egy egész hadsereget. De ne csak kifelé tekintgessünk, büszkeséggel tölt el minket magyarokat, ha olyan filmek kerülnek szóba, mint a Mephisto, Az idő urai, a Szegénylegények vagy a Saul fia, de a Csinibabát is szeretjük.
A némafilm még távolabbinak tűnik, de a plakátok és a műsorfüzetek megőrizték nekünk ennek a korszaknak a hangulatát és nagy alakjait. Hosszú volt az út Iván Mozsukintól Colin Farrellig, és ahogy változott a mozi, vele együtt változott a filmplakát is. Változott a világ, a politika is, rendszerek jöttek, rendszerek mentek, mindig más volt szabad és más tilos vagy éppen kötelező, az állampárt és a szerveződő ellenzék plakátjai egyaránt képviseltetik magukat.
A plakát minden esetben egy darab a történelem, mert olyan nincs, hogy ne szóljon semmiről és ne szólítson meg senkit.
Jó érzés nézni, birtokolni, időutazni.
Szólj hozzá!