A kilencvenes években mindketten annak a nemzedéknek a meghatározó alakjai lettek, amely végleg összemosta a műfaji határokat. Abban az időben a zeneipar még hajlamos volt a fekete előadókat elsősorban az R&B vagy a hiphop felől megközelíteni, ők azonban nem voltak hajlandók elfogadni ezt a felosztást.
Két teljesen eltérő út vezetett ugyanoda: a világ legnagyobb koncertszínpadaira. Seal a brit elektronikus klubéletből érkezett, első nagy sikerét, a Killer című dalt az Adamskivel közösen készítette, majd Trevor Horn producer segítségével kialakította azt a monumentális, elektronikát, soult és popot ötvöző hangzást, amelyből később olyan slágerek születtek, mint a Crazy vagy a Kiss from a Rose. Kravitz ezzel szemben mintha egy húsz évvel korábbi korszakból lépett volna elő. Hendrix, Prince, Led Zeppelin, Curtis Mayfield vagy Sly Stone hatásait gyúrta össze saját hanggá, ráadásul úgy, hogy lemezein gyakran szinte az összes hangszert maga játszotta fel. Egyikük a jövő felől közelített a popzenéhez, a másik a múltból merített inspirációt – mégis ugyanannak a korszaknak váltak a meghatározó alakjaivá.
A szakma sem maradt közömbös. Mindketten négyszeres Grammy-díjasok, de a történetük itt is eltér. Seal számára a Kiss from a Rose jelentette a csúcsot: a Batman Forever filmzenéjeként világslágerré vált dal 1996-ban egyszerre nyerte el az Év dala és az Év felvétele díjat. Lenny Kravitz ezzel szemben nem egyetlen nagy sikerrel írta be magát a Grammy történetébe, hanem példátlan sorozattal. 1999 és 2002 között zsinórban négyszer választották a legjobb férfi rockénekesnek, ráadásul négy egészen különböző dallal: a szabadságvágyat himnusszá emelő Fly Away, a The Guess Who klasszikusának újragondolt American Woman feldolgozása, az érzelmes Again, majd a nyers erejű Dig In is győztes lett. A négy díj jól mutatja, mennyire sokoldalú előadóként tekintettek rá
A csillogó külső mögött azonban mindkettőjük története jóval összetettebb. Seal és Lenny Kravitz pályáját egyaránt végigkísérték olyan személyes küzdelmek, amelyekről ma már nyíltan beszélnek.
Seal gyermekkorát bántalmazás, elhagyatottság és a lupusz okozta testi-lelki megpróbáltatások (és maradandó hegek) határozták meg, később pedig depresszióval és pánikrohamokkal is küzdött. A dalszerzésről többször is úgy beszélt, mint a túlélés egyik eszközéről, és budapesti koncertjén is hosszú monológban mesélt arról, milyen fontos a mentális egészség, az önelfogadás és az, hogy merjünk segítséget kérni.
Lenny Kravitz története más irányból indult, de hasonló kérdésekhez vezetett. Vegyes származása miatt fiatalon sokáig kereste a helyét, szülei viharos kapcsolata, később édesanyja elvesztése és a hirtelen jött világhír nála is komoly belső válságokat okozott. Önéletrajzában arról ír, hogy a zene számára mindig az önazonosság és az egyensúly megtalálásának eszköze volt, ezért is ragaszkodott egész pályáján ahhoz, hogy saját elképzelései szerint készítse a lemezeit.
A közös pontok ellenére aligha lehetne két eltérőbb karaktert találni. Kravitz tudatosan építette fel a klasszikus rocksztár figuráját: bőrnadrág, napszemüveg, extravagáns megjelenés, hollywoodi szerepek, divattervezés, folyamatos közözsségi médiás jelenlét – számára a zene csak egy része annak a világnak, amelyet évtizedek óta következetesen épít maga köré. Seal ezzel szemben mindig inkább a dalok mögé húzódott. Soha nem alakított ki külön színpadi alteregót, nem akart divatikonná válni, és a reflektorfény helyett sokkal inkább a hangjára és az érzelmekre bízta magát. Még akkor is, amikor Heidi Klummal kötött házassága miatt a bulvársajtó középpontjába került, láthatóan idegenül mozgott ebben a szerepben.
A különbségek azonban sosem akadályozták meg abban, hogy tiszteljék egymást. Több mint harminc éve ugyanannak a nemzetközi zenei elitnek a részei, rendszeresen találkoznak díjátadókon és fesztiválokon, 2018-ban pedig a Bonnaroo fesztivál közönsége azt is láthatta, ahogy Seal váratlan vendégként csatlakozik Lenny Kravitz koncertjéhez, és közösen adják elő a Fly Away című slágert. A spontánnak tűnő pillanat mögött érezhető volt a kölcsönös tisztelet és az a bajtársi viszony, amelyet csak azok értenek igazán, akik ugyanabban a korszakban, hasonló akadályokat leküzdve jutottak el a csúcsra.
A két budapesti koncertet nézve is pontosan ez volt az érdekes: ugyanannak a generációnak két ikonja állt pár nap különbséggel magyar színpadra, mégis szinte mindenben az ellenkezőjét képviselték. Talán éppen a fentebb emlegetett egyéni sorsminták magyarázzák, miért volt ennyire különböző a két koncert: Kravitz kifelé forduló előadó, aki energiával és karizmával uralja a színpadot, Seal viszont inkább befelé vezet: nála legalább olyan fontosak a dalok közötti történetek, mint maguk a dalok.
Az MVM Dome-os koncertről kollégám már írt, én csak egy személyes benyomást tennék hozzá. Végig volt egy furcsa érzésem, mintha ez a koncert egyszerűen eltévesztette volna a házszámot. Seal pályája során természetesen rengeteg stadionban és arénában lépett fel, én azonban most láttam először élőben, és végig azt éreztem, hogy ez az este egy kisebb léptékű térben még erősebben működött volna. Nem azért, mintha távol maradt volna a közönségtől – éppen ellenkezőleg, rengeteg időt töltött a nézők között –, hanem mert az egész előadásnak volt valami bensőséges, személyes hangvétele, ami egy ekkora csarnok keretei között másképpen hatott. Érezhették ezt a szervezők is, hiszen – ahogy már leírtuk –, a küzdőtér közönségét leültették. Mindezzel együtt a péntek este az MVM Dome-ban a Hang ünnepe volt, és Seal közvetlen kapcsolata a közönséggel s a dalok közé beékelt kísérőszövegek is mélységes tiszteletet és egy megújult lelkesedést váltottak ki belőlem.
Seal a zenéjével érvényesült, nem a perszónájával. Ez a vasánapi koncertről már egyáltalán nem mondható el :) Azt már az előző Lenny Kravitz koncertről is leírtuk, hogy a pasas egy szupersztár. Ez nem változott: 2026-ban is az. (Érdekes, hogy a 2024-es beszámoló is egy villamosos sztorival kezdődött – tegnap is volt felvezető műsor az 1-esen: egy koncertre igyekvő termetesebb úrnak kellett határozottan "kitessékelnie" két verekedő alkeszt a járműről. Nem azt mondom, hogy a Kravizt-koncert egy bajmágnes, hanem azt, hogy az 1-es villamos az.)
A hasonlóságok a két évvel ezelőtti koncerthez képest nagyjából itt meg is szűntek, a színpadkép sem volt olyan grandiózus (helyenként elég idegesító volt a villogás), és a best of rész csak a koncert utolsó harmadát ölelte fel, de akkor az eksztázisig srófolta a főhős a közönség amúgy sem visszafogott hangulatát. Előtte "csak" remek és bazi hosszú számokat játszott a zenekar, csodálatos gitárszólókkal, sűrű gitár fel-le adogatással. Lenny hozott magával vokalistákat és egy komplett fúvós szekciót is. A zenét a lennységek akasztották meg olykor, vagyis mindaz, amit Sealnél nem láthattunk: a pózolás, a fenékriszálás, a kihívó pillantások, az imádjatokengemmégmégmég-cuccok – nem tudom, van-e még a világon olyan férfi előadó, akinek mindez ennyire jól áll, mert neki nagyon, sikítoztak is a népek rendesen, de persze a pokol (vagy a menny?) a slágereknél szabadult el úgy istenesen. Azt az is tudta, hogy ilyen szám jön, aki életében nem hallgatott Kravitz-dalt, mert ekkor lendült a levegőbe több száz kamera.
Azt viszont elmagyarázhatná valaki, hogy amikor a színpad előtt állsz a kordonnál és odamegy hozzád Lenny, de tényleg: 40 centire van egymástól az arcotok, akkor mi a fenének teszed be féltávra a telefonodat, miért nem éled meg azt a pillanatot, amiért tulajdonképpen beálltál az első sorba... Nagyon nehéz elfogadtatni az emberekkel, hogy a csodálatos élmények képeit az emberi memória is megőrzi, és ez a Seal-koncerten is elgondolkodtatott.
Mindent egybevetve, köszönjük a Live Nation-nek, hogy elhozták ezt a két embert Magyarországra – mindkét koncert a maga módján feledhetetlen volt, és bármikor újraélnénk minden pillanatát. Az előző hírünk a Jethro Tullról szólt, megemlítettük benne, hogy az alapító-frontember Ian Anderson éppen most tölti be a 79-et. A mi két hősünk még a hatvanas éveik elején járnak (Seal '63-ban, Lenny '64-ben született), és őszintén reméljük, hogy láthatjuk még őket Budapesten.
Seal, Lenny Kravitz
Szólj hozzá!