Barokk koncert: Vivaldi, Pergolesi, Boccherini, Galuppi, Mozart, Jommelli

Műsor:
Antonio Vivaldi: C-dúr concerto vonósokra, RV 114
Giovanni Battista Pergolesi: Orfeo – kantáta, P. 115
Luigi Boccherini: 6. (D-dúr) csellóverseny, G. 479
Baldassare Galuppi: 4. (c-moll) concerto grosso
Wolfgang Amadeus Mozart: 2. (B-dúr) divertimento, K. 137
Niccolò Jommelli: Didone abbandonata (Az elhagyott Dido) – kantáta

Lore Binon (szoprán)
művészeti vezető, barokk hegedű és violoncello da spalla: Szergej Malov
barokk gesztika: Sigrid T’Hooft

Különleges hangszer, zenei kuriózumok, csodálatos énekhang és korhű mozdulatok – ezt kínálja a Fesztiválzenekar historikus együttesének koncertje. A korabeli hangszereken játszó csapatot ezúttal az orosz-magyar Szergej Malov irányítja. Nemcsak modern hegedűn, brácsán és barokk hegedűn játszik, de violoncello da spallán is, ami nem más, mint egy kis vállra helyezett cselló. A másik különleges instrumentum Lore Binon, a fiatal szoprán ugyanis hangszerként tekint magára, amelyből – a kritikusok szerint – mámorító hang árad ki. A historikus hangulatot a barokk gesztika egyik legnagyobb szakértője, Sigrid T’Hooft segít vizuálisan is megteremteni.

Vivaldi közel hatvan szólista nélküli versenyművet írt kizárólag vonósokra. C-dúr darabjában az itáliai szerző számos francia jegyet használt. Ilyenek a nyitótételben hemzsegő pontozott ritmusok vagy a fináléban megszólaló chaconne, vagyis az állandó basszus felett kibontott variációk sora. A kettő között mindössze három akkordból álló, a hegedűnek rögtönzési lehetőséget adó átvezetés kapott helyet.
A Stabat Materéről híres Pergolesi nem sokkal huszonhat éves korában bekövetkezett halála előtt komponálta az Orfeusz és Eurüdiké történetét röviden elmesélő, két-két recitativóból és áriából álló kantátáját. A korban megszokott vokális virtuozitás helyett a szerző az ének- és zenekari szólamok csodálatos egységességét hozta létre. A művet bátor kromatika és Mozartig előremutató fordulatok jellemzik.

Egyesek szerint Boccherini volt minden idők legnagyobb csellistája. A feltételezés a szerző tizenkét csellóversenyének nehézségén alapszik. Az 1770-ben megjelent D-dúr műben Boccherini előszeretettel játszik a magas és mély hangok kontrasztjával. A gyakran hegedűi magasságokban játszó szólista a gyors saroktételekben, de még az idilli adagióban is brillírozhat.

Concerti a quattro – szól pontosan Galuppi négyszólamú versenyműveinek műfaji meghatározása. A két hegedűre, brácsára és csellóra írt darabok hidat képeznek a barokk triószonáta és a klasszikus vonósnégyes között. A négy szólam teljesen egyenrangú, még a korabeli szokás szerint csak kísérő szerepű basszus is. A darab vegyíti a kamarai intimitást és a zenekari művek gesztusait.

A novemberi első és a márciusi harmadik után ezúttal megszólal Mozart első három divertimentójának középső darabja is. A szerző feszegeti a határokat, keresi a lehetséges meglepetéseket. Szélsőséges dinamikai váltások, hatalmas hangközugrások, váratlan mollá sötétedések, gyors helyett mérsékelt tempójú nyitótétel, a menüett elhagyása és dallamilag bőkezű finálé jelzi: a tizenhat éves Mozart immár érett és független komponista.

Dido és Aeneas témája rendkívül népszerű volt a 17–18. század művészetében. Niccolò Jommelli kantáta és háromfelvonásos opera formájában is megformálta Karthágó királynőjének történetét. Dido virtuóz szólama még a recitativókban is szenvedélyes és személyes, a zenekar pedig kitűnően festi alá az olyan jeleneteket, mint Karthágó tűzbe borulása.