január
09–10–11.
Zeneakadémia, Nagyterem
09. csütörtök
10. péntek
11. szombat
Joseph Haydn: 88. (G-dúr) szimfónia, Hob. I:88
Carl Maria von Weber: 1. (f-moll) klarinétverseny, Op. 73
Wolfgang Amadeus Mozart: D-dúr divertimento, K. 334
Andrea Caputo (klarinét)
vezényel: Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor az idei Haydn–Mozart-sorozatban a 87. után Haydn egyik legnépszerűbb művét, a 88. szimfóniát is elvezényli. Bár a darab vérbeli klasszikus, a szerző valamennyi tételbe beletett valami tréfát vagy rendhagyó mozzanatot. Ilyenek a lassú bevezetést megszaggató hangok, a második tétel variációi, a menüett rusztikussága vagy az óraműszerűen zakatoló finálé madárhangjai és tűzijáték-robbanásai. A szünet után Mozart egyik legsikerültebb divertimentója, egy hattételes – és eredetileg ugyanennyi hangszerre írt – kamaradarab szólal meg. A kettő között váratlan vendég, valójában Mozart rokona, Weber zenéje színesíti a műsort. A mély, drámai, szinte operaszerűen kifejező klarinétverseny szólóját a BFZ muzsikusa és 2024-es Végh Sándor Versenyének díjazottja, Andrea Caputo játssza.
Az eszterházai udvari zenekar hegedűse, Johann Peter Tost abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Haydn neki ajánlotta 88. szimfóniáját. Tost eladta a kottát egy kiadónak, majd a pénzt „elfelejtette” átadni a szerzőnek. Haydn mégis sokat profitált belőle, hiszen a mű londoni bemutatója megalapozta a két évvel később Angliába utazó komponista sikerét. A szimfónia energikus lassú bevezetővel indul, amely hol játékos, hol drámai főrészt vezet fel. A lassú második tétel Brahmsot is lenyűgöző főtémája eleinte szólóoboán és csellón hallható, és sokféle kísérettel jelenik meg a tétel során – még trombitával és timpanival is. A dudaszerű középrészt tartalmazó ritmikus menüett után ugyancsak népies hangulatú, de izgalmas kánont is felvonultató finálé zárja a művet.
A német romantikus opera megteremtőjeként ismert Weber számos kamara- és versenyművet komponált. Ezek között találjuk a Heinrich Baermann részére írt műveket is. Webert lenyűgözte, ahogy a klarinétvirtuóz a hangszer tetejétől a legaljáig kiegyenlítetten és bravúrosan játszik, és 1. klarinétversenyében bőséggel ki is használta barátja képességeit. Az 1811-es darab drámai, viharos zenével indul, amelyben a zenekar dühöngő kitöréseire a szólista elgondolkodóbb szólama felel. A titokzatosan kicsengő nyitány után a lágy, lírai dallamot hozó lassú tételt csak néhány pillanatra zavarja meg zaklatottabb zene. A rondó-finálé epizódjaiban hol mollba fordul a mű, hol az oboa kel versenyre a klarinéttal, hogy végül közös optimizmussal záruljon a darab.
Két hegedű, egy brácsa, egy nagybőgő és két kürt – ez Mozart D-dúr divertimentójának rendhagyó hangszerelése. A magánéleti válságok közepette született mű apparátusa a műfaj szerenádos előzményeit idézi, de kifinomultságában jócskán túlmutat a háttérzenék világán. Valószínűleg Mozart barátja, Sigmund Robinig számára készült, aki akkoriban végzett jogi tanulmányaival. Kiváló hegedűs hírében állt, így talán a kényes elsőhegedű-szólamot rá álmodta meg a szerző. A nyitó allegro, a variációs andante, a félénk menüett, a dalszerű adagio, az élénkebb menüett és a terjedelmes rondó mintapéldája annak, hogyan lehet kis erőforrásból nagyszabásút alkotni.
Szólj hozzá!