Haydn–Mozart plusz: Mozart, Haydn, Veress

Műsor:
Wolfgang Amadeus Mozart: Idomeneo – nyitány és balettzene, K. 366 és K. 367
Joseph Haydn: 1. (C-dúr) csellóverseny, Hob. VIIb:1
Veress Sándor: Négy erdélyi tánc
Joseph Haydn: 80. (d-moll) szimfónia, Hob. I:80

Művészeti vezető és cselló: Nicolas Altstaedt

München, Eszterháza és Erdély zenei világa, a bécsi klasszika és a magyar huszadik század, opera, versenymű, tánc és szimfónia elevenedik meg ezen a meglepően szenvedélyes koncerten. Meglepő, amennyiben Mozart legközelebb a Don Giovanniban ír majd olyan érzelmi hőfokú zenét, mint itt az Idomeneóban, Haydn a 19. századig mutat előre alig ismert drámai szimfóniájával, Veress pedig egy történelmileg terhelt időszakban, a második világháború borzalmaira rátekintve idézi fel hazája emblematikus táncstílusait. A zenekart a Hamburger Abendblatt szerint a szakmájában „külön kategóriának” számító Nicolas Altstaedt vezeti, akit tüzes és vagány csellóművésznek, a szélsőségek, a meleg hangszínek és a közvetlen kommunikáció elképesztő technikájú mesterének tartanak.

„Olaszt szeretnék, nem németet, és seriát, nem buffát” – írta apjának Mozart, és óhaja meghallgattatott: kiharcolta magának a bajor nagyherceg „komoly témájú” operára szóló felkérését. A mitológiai történet szerint a győztes csatából hazafelé tartó krétai király, Idomeneo alkut köt a tenger istenével: ha túléli a vihart, feláldozza az első embert, akivel partra szállva találkozik. Szerencsétlenségére fiát pillantja meg először. Idamante önként vállalja a halált, szerelme, Ilia azonban magát áldozná fel a fiú helyett. Poszeidónt meghatja a szerelmes gesztus, és megkegyelmez a párnak. Az olasz opera seria és a francia opera jegyeit ötvöző mű nyitánya magába foglalja a dráma egészét. A pompás nyitóhangok hamar hektikus, viharos, sivító, kromatikus, engesztelhetetlen erejű zenébe csapnak át. Az operát eredetileg öttételes balettbetét zárta, amely a francia barokk hagyományokat követve adott hangot a boldog végkifejletnek.

Haydnt mindig is inspirálta, ha tehetséges zenészek vették körül. Az Esterházy-zenekar kiváló csellistája, Joseph Weigl például versenymű komponálására sarkallta a szerzőt. A valamikor 1761 és 1765 között született darab az első szimfóniák hangulatát és csellótechnikai kihívásait árasztja. A fülbemászó dallamokat felvonultató nyitótételben a szólista zengő C-dúr akkorddal mutatkozik be, a lassú tételben a tisztán vonós kíséretből emelkedik ki néhol melankolikus és árnyékos szólamával, míg a fináléban virtuóz és lírai oldalát is megmutatja.

Kodálytól és Bartóktól tanult, utóbbinak még népzenekutató munkájában is segédkezett – Veress Sándor a legnagyobbaktól sajátította el a magyar folklór ismeretét és szeretetét. Az erdélyi születésű szerző 1943 és 1949 között szakaszosan komponálta meg Négy erdélyi tánc című vonószenekari darabját, amely anélkül adja vissza tökéletesen a rusztikus hegedülést, hogy konkrét népdalidézeteket tartalmazna. A bemutató idején már Svájcban élő Veress a negyedhangokat tartalmazó Lassú, a scherzoszerű Ugrós, a régies Lejtős és az élénk Dobbantós táncot fűzte ciklussá.

A 80. szimfóniának nincs beceneve, és nem is tartozik a párizsi vagy londoni szimfóniák közé – talán ezért szorul háttérbe. Pedig a mű mindent felvonultat, amiért Haydnt szeretjük, talán még többet is. Az első tételben a Sturm und Drang és egy könnyed táncdallam kontrasztja tartja fenn a figyelmet. A napos hangulatú lassú tétel után szigorú, viharos menüett következik, amit kecses trió szakít meg. A sok komolykodást végül komédiával oldja fel a szerző: a dúrra fényesedő finálé bukdácsoló, spicces karaktere elfúj minden korábbi felleget.