MAO Legendás Albumok / Harry Sweets Edison: Going For Myself

A Legendás Albumok sorozat koncertjein a jazztörténet szempontjából különösen jelentős lemezek anyagait hallhatjuk a Modern Art Orchestra előadásában. A koncertekkel a zenészek nem csupán tiszteletüket fejezik ki a jazzlegendák és műveik iránt – a Legendás Albumok mögötti műhelymunka fejlődési folyamat is egyben. A MAO muzsikusai tanulmányozzák és belsővé teszik az aktuális lemezanyag egészét, a zenei szerkezeteket és a hangszereléseket az előadások alkalmával érintetlenül hagyva. Minthogy a jazz nyelvezetének alapvető összetevői az improvizáció és a szólisztikus önkifejezés, a muzsikusok természetesen rögtönzött szólókat adnak elő a koncerteken. Az eredeti szerzemények és hangszerelések tiszteletben tartásának és a Modern Art Orchestrától megszokott színvonalú zenészek improvizációinak köszönhetően a Legendás Albumok egyszerre hozza testközelbe a hallgatókat a jazz-mesterművek hagyományával és garantál friss zenei élményt. Az őszi szezonban a zenekar két centenáriumról emlékezik meg, a további két estén pedig emlékezetes kollaborációkat elevenít fel. 

MAO Legendás Albumok | Harry Sweets Edison: Going For Myself

A Count Basie big band két kolosszális, meghatározó alakja randevúzott ezen a felvételen, hozzájuk méltó kísérettel. A lemez Harry Sweets Edison (1915-1999) nevén jelent meg, de évtizedes barátja, Lester Young jelenléte talán még emlékezetesebb. Sajnos azért, mert ez után Young erősen megroggyant egészsége miatt már alig készített felvételeket, a rákövetkező évben, 49 évesen pedig elhunyt. Viszont „Sweets” megérte, hogy Jazz Masterré avatták 1992-ben. Az 1957-58-as időszakot inkább átmenetinek tartjuk a jazztörténetben, de ez a két szólista, meg egyik zongoristájuk, Oscar Peterson és még néhányan, főleg Ella Fitzgerald addigra olyan tökélyre fejlesztették a lényegre törő, magát komolyan vevő, a szélsőségektől tartózkodó, szellemes kiszenekari jazzt, főleg a Jazz At the Philharmonic sorozatain, hogy ez lett az etalon, amelytől a következő néhány évtizedben nem is nagyon kellett eltérniük.

Edison trombitajátéka már a harmincas években kitűnt fényes, természetes, közlékeny, kitartott soundjával, érdekes variációval. Idővel tovább fejlődtek szólói, makulátlan ízlése. A korszak összes énekes óriása elhívta, Billy Holidaytől Sinatráig. Young mélységekbe is lehatoló érzései, a világ komplexitásának súlyát átérző művészegyénisége különbözik Edisontól, de összhangjuk talán ezzel a kontraszttal lesz igazán tökéletes. Young két számban klarinéton is játszik, a többiek mindig annyi teret engednek neki, amennyit csak kívánt. Persze a Peterson – Herb Ellis – Ray Brown – Louie Bellson ritmusszekciónál elképzelni se nagyon lehetett volna jobbat ekkoriban. Young fakuló erejét, de töretlen szépségét Ávéd János fogja megidézni.