A dal, amely kilépett a színházból, és az egész világé lett

A dal, amelyet ma sokan Gloria Gaynor hangjával azonosítanak, eredetileg egyáltalán nem a táncparkettre készült. Jerry Herman 1983-ban írta a La Cage aux Folles (Az Őrült Nők Ketrece) című Broadway-musicalhez, amely Jean Poiret tíz évvel korábbi francia színdarabján alapult. A történet középpontjában Georges, egy mulató tulajdonosa és élettársa, Albin áll, aki Zaza néven a szórakozóhely ünnepelt fellépője. Amikor Georges fia bejelenti, hogy megházasodik, és leendő apósáról kiderül, hogy szélsőségesen konzervatív politikus, a család elhatározza: a találkozó kedvéért megpróbálnak megfelelni a hagyományos családról alkotott elvárásoknak. Ez azonban azt is jelenti, hogy Albinnak, aki a fiú nevelésében is részt vett, háttérbe kellene húzódnia.

Az I Am What I Am ezen a ponton szólal meg. Albin számára világossá válik, hogy azok, akiket a legjobban szeret, most éppen azt kérik tőle, tagadja meg önmagát. A dal nem egyszerűen tiltakozás, hanem egy megbántott ember méltóságának visszaszerzése. A Broadway eredeti előadásában George Hearn énekelte, és az első felvonás végére helyezett szám az egész musical egyik legerősebb pillanatává vált. A közönség nem egy győztes hőst látott, hanem valakit, aki a megaláztatásból állt fel, és úgy döntött, többé nem kér bocsánatot azért, aki.

A La Cage aux Folles 1983. augusztus 21-én mutatkozott be a New York-i Palace Theatre-ben, és 1761 előadást ért meg. Hat Tony-díjat nyert, köztük a legjobb musicalnek és a legjobb eredeti zenének járó elismerést. A siker azért is számított különlegesnek, mert a Broadway egyik legnagyobb szabású zenés produkciója egy meleg pár tartós, szeretetteljes kapcsolatát állította a középpontba. Mindezt ráadásul nem kísérleti színházi formában, hanem a klasszikus amerikai musical minden kellékével: látványos tánckarral, csillogó jelmezekkel, humorral és könnyen megjegyezhető dallamokkal. Jerry Herman addigra már a Hello, Dolly! és a Mame révén a Broadway egyik legjelentősebb dalszerzőjének számított. Az I Am What I Am különlegessége mégis abban rejlett, hogy a színházi helyzetből kilépve is tökéletesen érthető maradt. Nem kell ismernünk Albint, Georges-t vagy a mulató történetét ahhoz, hogy megértsük: senkinek sem kell szégyellnie önmagát és senkinek sem kell mások kedvéért szerepet játszania az életben.

Ezt a lehetőséget ismerte fel a zeneipar is. Gloria Gaynor még 1983-ban felvette a dalt, amely az I Am Gloria Gaynor című albumára került. A hangszerelés és az előadásmód egészen más karaktert adott a szerzeménynek. A Broadway drámai, fokozatosan kiteljesedő önvallomásából lendületes, táncolható diszkófelvétel született. Gaynor hangjában a fájdalom helyét sokkal inkább a magabiztosság és a felszabadultság vette át: a dal többé nemcsak arról szólt, hogy valaki nem hajlandó megváltozni, hanem arról is, hogy ezt örömmel és büszkén vállalja.

Gaynor persze már korábban is bebizonyította, hogy különleges érzéke van az önállóságról és a túlélésről szóló dalokhoz. Az 1978-as I Will Survive a diszkókorszak egyik legnagyobb slágere lett, és azóta is generációk éneklik szakítások, csalódások vagy éppen személyes újrakezdések alkalmával.

 Az I Am What I Am mintha ennek a gondolatnak a folytatása lenne: az egyik dal azt mondja, hogy nélküled is életben maradok, a másik pedig azt, hogy közben önmagam maradok... A feldolgozás az amerikai klublistán a harmadik helyig jutott, Nagy-Britanniában pedig a kislemezlista 13. helyét érte el. Ennél azonban fontosabbnak bizonyult, hogy a dal önálló életre kelt a meleg közösségben. Az 1980-as években, az AIDS-válság, az előítéletek és a társadalmi kirekesztés idején az önazonosság nyílt vállalása sokak számára nem pusztán személyes döntés, hanem bátorságot igénylő kiállás volt. Az I Am What I Am pedig pontosan ezt fogalmazta meg, ráadásul olyan refrénnel, amelyet egy egész közönség együtt tudott énekelni.

Hogy milyen gyorsan vált a dal közösségi jelképpé, azt egy 1984-es washingtoni Pride-rendezvényről szóló korabeli tudósítás is bizonyítja. A The Washington Post arról számolt be, hogy a rendezvényen a musicalből ismert szám nem hivatalos himnuszként hangzott el, a közönség pedig tapssal és éljenzéssel fogadta. A Broadway-bemutató óta ekkor még egyetlen év sem telt el.

A szerzemény jelentősége azonban nem korlátozódott egyetlen közösségre. Shirley Bassey is műsorára tűzte – és számos más előadó értelmezte újra. Jerry Herman egy 2003-as interjúban arról beszélt, mennyire örült annak, hogy a dal a diszkókban is népszerűvé vált. Felidézte azt is, amikor Leslie Uggams énekelte a számot a Jerry's Girls című Broadway-revüben: számára éppen az jelentette a legnagyobb örömet, hogy a szerzemény különböző emberek életében is érvényes mondanivalót hordozhatott. Ebben rejlik az I Am What I Am generációkon átívelő sikerének egyik titka. A dalnak nagyon konkrét színházi és társadalmi háttere van, de a szövege nem nevez meg egyetlen csoportot sem. Így bárki magára ismerhet benne, akit valaha megpróbáltak rávenni arra, hogy legyen halkabb, visszafogottabb, elfogadhatóbb vagy egyszerűen más, mint amilyen valójában.

Közben a dal eredeti színházi jelentése sem kopott meg. A La Cage aux Folles újabb és újabb bemutatóiban továbbra is Albin egyik legfontosabb pillanata, amelynek ereje éppen abból fakad, hogy a csillogó jelmezek és a harsány humor mögött egyszer csak megmutatkozik egy nagyon is sebezhető ember. A színpadon ez nem egyszerű slágerbetét: a történet fordulópontja.

Magyarországon Alföldi Róbert rendezésében kapott különösen erős hangsúlyt ez a kettősség. A Kultúrbrigád 2014-ben az Átriumban bemutatott előadásában Stohl András alakította Albint, Hevér Gábor pedig Georgest. A két színész kapcsolata, a Madárkák látványos jelenetei és a produkció folyamatosan változó közéleti környezete több mint egy évtizeden át új jelentésekkel gazdagította a musicalt. Az I Am What I Am pedig minden alkalommal emlékeztetett arra, hogy a történet tétje jóval nagyobb egy mulató sorsánál.

2027. február 13-án, Valentin-nap előestéjén Az Őrült Nők Ketrece egyetlen különleges előadásra tér vissza a Papp László Budapest Sportarénába, ismét Stohl Andrással és Hevér Gáborral a főszerepben.

A közönség újra találkozhat azzal a történettel, amely 2014 óta 486 alkalommal került színpadra Magyarországon, és amelynek egyik legismertebb dala – amely  mint negyven év alatt rengeteg különböző hangon megszólalt – időközben már régen túlnőtt a musical keretein.