Magyarország legtöbb, 460 000 db lemezt eladó zenekara, a Z’zi Labor 40 éves.
Ez alkalomból Janicsák István és a Veresegyházi Asszonykórus 2026. december 6-án élő koncertet ad a RaM ArT Színházban Budapesten. Bemutatják régi nagy slágereiket, köztük, a No Woman No Cry, a Honky Tonk Woman és a Faképnél történő hagyás, valamint az Utolsó tangó párizsival című dalokat.
A Z’zi Labor a ’80-as évek végének és a ’90-es évek elejének egyik legfurcsább magyar könnyűzenei jelensége volt.
Képzelj el egy olyan korszakot, amikor a szocializmus épp összeomlott, a nyugati popkultúra ömleni kezdett befelé, a magyar tévések és zenészek pedig kontroll nélkül kísérleteztek mindennel, ami a kezükbe akadt. Az eredmény? Egy olyan zenei és vizuális trip, amit ma valószínűleg csak súlyos hallucinogének hatása alatt lehetne reprodukálni.
Mi történik itt????
A zenekar motorja egy Janicsák István nevű úriember volt (Janicsák Veca énekesnő édesapja), aki leginkább úgy nézett ki, mint egy szigorú kémiatanár, aki véletlenül besétált egy technobuliba. Ha a Z’zi Labor volt a szürreális trip, akkor ő volt az az utazásszervező, aki mindezt teljesen komoly arccal menedzselte le. Bár a színpadon leginkább úgy mozgott, mint egy vállalkozó, aki tévedésből mikrofont fogott, ő volt a Z’zi Labor frontembere, motorja és szinte összes dalszövegének szerzője. Zseniális érzéke volt ahhoz, hogyan mossa össze a proli romantikát, a népdalokat és a nyugati popzenét egy olyan fogyasztható masszává, amit az egész ország imádott.
A recept a következő volt: fogtak hagyományos magyar népdalokat vagy popslágereket, és nyakon öntötték őket szintetizátoros, gépies, korai elektronikus alapokkal.
A vizuális sokk
Ha a szintipop és a népzene keverése még nem lenne elég bizarr, Janicsákék behívták a produkcióba a Veresegyházi Asszonykórust. Igen, jól olvasod: valódi, népviseletbe öltözött, idős falusi nénik álltak a színpadon, akik rezzenéstelen arccal énekelték a népdalokat, miközben körülöttük neonfények villogtak, és a legmodernebb (akkori szemmel) szintetizátorok szóltak. Ez nem egy egyszeri poén volt. Ez volt a védjegyük. A kontraszt a merev, hagyományőrző nénik és a vad, modern popvilág között mai szemmel nézve is zseniálisan abszurd.
Az első reakciók
Amikor 1986-ban megnyerték az Interpop Fesztivált, az emberek nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek, de a koncepció működött. Janicsák rájött, hogy a popzene nemcsak a dallamokról, hanem a meghökkentésről és a marketingről szól. A Veresegyházi Asszonykórussal való fúziója akkora húzás volt, hogy a formációval évtizedekkel később, nosztalgiabulikon is teltházas koncerteket tudott adni.
Amikor 1986-ban megnyerték az Interpop Fesztivált, az emberek nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek, de a koncepció működött. Janicsák rájött, hogy a popzene nemcsak a dallamokról, hanem a meghökkentésről és a marketingről szól. A Veresegyházi Asszonykórussal való fúziója akkora húzás volt, hogy a formációval évtizedekkel később, nosztalgiabulikon is teltházas koncerteket tudott adni.
Miért fontos ez ma?
A Z’zi Labor tökéletes lenyomata a rendszerváltás kori Magyarország kollektív tudatállapotának. Nem voltak szabályok, nem volt cenzúra – és senki sem mondta meg, mi a „jó ízlés”. Ők voltak a magyar popzene korai, öntudatlan dadaistái. Ha ma valaki megcsinálná ugyanezt a TikTokon, valószínűleg órák alatt milliós nézettsége lenne, mint a legújabb szürreális shitpostnak.
Mivel a Z’zi Labor 1986-os berobbanásakor a Veresegyházi Asszonykórus tagjai többségében 60-70 év feletti nénik voltak, a matek alapján egyértelmű, hogy az akkori alapító generációból ma már senki sem állhat színpadra a 2026. december 6-i, 40 éves jubileumi koncerten a RaM-ArT Színházban. A helyzetet azonban egy folyamatos generációváltással oldották meg: a kórus nem egy zárt csapat, hanem egy igazi helyi intézmény és kulturális brand, így az évtizedek alatt a tagság folyamatosan frissült az egykori nénik lányaival és unokáival.
Bár a mostani kórustagok már egy másik generációt képviselnek, ők is idősödő, hagyományőrző asszonyok, a jellegzetes népviselet, a színpadi jelenlét és az a bizonyos rezzenéstelen, szürreális arckifejezés pedig pontosan ugyanaz maradt, mint negyven évvel ezelőtt...
Szólj hozzá!