Pedig még valamikor szeptemberben olvastam, hogy hazánkba látogat a banda, és rögtön tudtam, hogy ott leszek, legyen jég, hó, tüntetés, vagy akár egy csoda folytán foci vb-döntő (amit aznap a magyar válogatott játszi) – én akkor is a koncerten fogom az ördögvillát a magasba emelgetni!
Se jég, se hó, se tüntetés (aznap), és furcsa mód a vb döntő is elmaradt. Teljes biztonságban vártam a koncert napját,mire egy héttel a buli előtt kapom a hírt, hogy SOLD OUT! Hirtelen minden biztonságérzetem elszállt, és pánikszerűen kezdtem telefonálni! Miért nem vettem jegyet előbb? Úgy gondoltam, itthon az igazi rockzene nem fog megtölteni egy hajót, ráadásul hétköznap... (Szerencsére tévedtem, mert valahonnan csak előjöttek erre a koncertre a metálvillával köszönő arcok.) Hiába minden telefon, senki nem tudott már jegyet. Már csak abban bíztam, hogy valahogy mégis lesz focivébé-döntő november 13-án, és akkor előkerülnek az eladó jegyek. Végül a koncert előtt 1 nappal felhívott egy régi barátom: "Gyere, haver, van jegyed!" Szerintem lábon kihordtam egy szívrohamot….
Eljött a koncert napja, és 19:30-kor már alig lehetett mozdulni a Hajón.Gyors sörvételezés, és irány a színpad elé. Az Ozone Mama tépte a húrokat, és azonnal megállapítottam, hogy a lehető legjobb választás volt őket berakni! Abszolút felhúzták a közönséget a kívánt hangulatszintre, és teljesen megérdemelt visszát kaptak a publikumtól. Elfogyott a sör, irány a hajó orra pótolni a folyadékveszteséget. Egy sör, két sör, három sör… Már épp kezdtünk belejönni, amikor eszünkbe jutott, hogy lemaradtunk a Bonafide koncertjéről... Hát, ilyen ez a popszakma! Akkor, ha már lemaradtunk, igyunk még egy sört!
Aztán elkezdett a hajó billegni... Noé érezhette így magát a bárkájában, amikor az állatok egyszerre kezdtek pánikba esni egy erősebb hullámnál! Mintha viharba kerültünk volna a Dunán, úgy mozgott az egész! Azonnal tudtuk, hogy elkezdődött az Airbourne. Lementünk, és olyan energiamezőbe kerültünk azonnal, ami az agyunkat akarta kiszakítani a koponyánkból! A hangerő szerintem minden szénsavat kirázott a korsómból, és az arcomon a vigyor és a döbbenet ötvözte fejformám Jim Carrey gumiarcát idézte.
Legott elővettem a tokjából a léggitárt, és irány az első sor! Gondoltam én... Zrínyi könnyebben gázolt át a törökökön, mint én a metálvilla erdőben! Végül a 3. sorban vertem tábort (mindez 3 dalnyi időbe telt), és már pengettem is a léggitáromat! Komplett légzenekar volt körülöttem, mert a jobbak elhozták a légdobjukat is otthonról. De ilyen riffekre nem lehet nem gitározni! Joel O'Keeffe kiállt – szokásához híven félmeztelenül –, és a 12 Marshall-ládán keresztül a teljes közönséget megerőszakolta a zenekarával, de egytől egyig! Egy AC/DC koncert lehet csak kicsit gyorsabb és fiatalosabb! Ausztrál sajátosság a riffek ilyen szintű gyártása, kezdem azt hinni, hogy ami nekünk a gulyás, az nekik a riff. Jöttek sorban a dalok, és ezeken a srácokon lehetett látni, hogy mindenkinél jobban élvezik amit csinálnak! Az énekes Joel egyszer csak felpattan egy alabárdos vállára, és a közönség közé viteti magát, miközben épp egy olyan szólót nyom, ami kicsal belőlem némi örömkönnyet, és a léggitáromat úgy hajítom a fejem fölé, mintha nem lenne már szükségem rá! Ha polip lennék, akkor minden végtagommal mutatnám neki a rock nemzetközi hivatalos jelét! Igen! Ez az! Fokozza! Feláll a hajó bárpultjára és ott a végkifejlet!Teljes katarzis a pult mögött, előtt és persze a pulton!
A kiszolgáló személyzet, akik eddig a rövidek kimérésével voltak elfoglalva, végre megtudták, hogy itt bizony az idei év leghangosabb és legdurvább rockzenei klubkoncertje folyik. És láss csodát, hirtelen ők is előveszik a szolgálati léggitárt! Most már tudom miért nem engedélyezte a zenekar a tévéfelvételt. Mert pontosan tudták, hogy nincs az az operatőr, egy aki ilyen buliba, a kamerát fogja és nem a léggitárt! Szóval, ez a bárpulton gitározás olyan volt, mint a Hair című filmben, amikor Berger felmegy az asztalra, és szépen pöcköli le lábával a kristálypoharakat, miközben azt énekli „I got life”….
Na, a kristálypoharak voltunk mi, az asztal pedig a hajó! Jöttek sorba a slágerek, és elérkezett a Running Wild ideje! Egy emberként lélegzett mindenki...És amikor a szám közben átváltottak a Black Sabbath örök klasszikusára, a Paranoidra, akkor mindenki egyszerre sírt és elmormolt pár Ozzy imát... Kérem, itt bizony nem laca-facáznak! Ezek mindenkit ki akarnak nyírni!
Repkedtek a színpadról a sörös dobozok, az egyiket a már említett énekes a fején addig ütötte, amíg az szét nem durrant és el nem áztatta a közönséget! Itt jegyezném meg, hogy a koncert elején, amikor tolakodtam előre és véletlen kiloccsant 6 csepp sör az előttem állóra, ő morcosan rám nézett, és megkért, hogy vigyázzak jobban. Persze bocs, csak a mögöttem álló kisebb településnyi tömeg épp a színpad felé lépett egy méter… Na most ez az ember szinte kérte az énekest, hogy rá is locsoljon abból a sörből! Megkapta – és örült neki! Így megy ez egy rock koncerten, ami kétség kívül számomra az idei év legjobb bulija volt! És nem csak azért, mert szeretem őket, hanem azért is, mert ahogy jött fel a tömeg a lépcsőn, mindenki arca olyan volt, mintha épp lefutották volna a maratoni távot – de oda vissza, és 90 perc alatt! Mert ez bizony 90 percnyi totális sprint volt a riffmesterek edzőtáborában!
Szerencsére megtaláltam a léggitáromat, persze, másnap komoly izomlázzal ébredtem a karomban, de tudtam, hogy rá kell gyúrni, hiszen vár rám szombaton egy Triggerfinger-koncert a már jól bevált A38 hajón. És ők sem a szinti játékukról híresek...
Az Airbourne napjaink egyik legjobb ősrock elemeit felsorakoztató bandája. Semmi trükköt nem alkalmaznak, pusztán visszahozzák a színpadra a klasszikus rockterpeszt, a hajrázást és a szent pengető felmutatását a kiéhezett tömegnek. És nem utolsó sorban tudnak zenélni...
Köszönöm az izzadtságot, a sört, a hangerőt és a hamisíthatatlan rockszabadság élményt! Most értettem meg a P.Mobil sorait: „Ha egyszer majd szétesek, hangfalba temessetek…”
Szólj hozzá!