„Innen lesz szép felállni” – gondoltam, amikor a 8-ra hirdetett bulira a közönség tényleg megérkezett 8-ra, viszont a zenekari árokban szert tettem arra az infóra, hogy a koncert legkorábban negyed 10-kor kezdődik majd. Nem egy átlagos összetételű nézősereg gyűlt össze, már ami a koncertezést illeti, inkább hajazott a társaság egy konszolidált színházba– és egyéb kulthelyre járó népségre, mint olyan kisportolt bulizókra, akik pontosan tudják: a helynek akkor éri meg bármit is rendezni, ha a tényleges kezdés elé egy-két órával hirdeti meg az eseményt, hogy a nép a cirkusz mellé vegyen kenyeret is. Folyékonyat, sokat. (Kivétel A38, vigyázat, azok rendszerint pontosan kezdenek, én már késtem le bulit.)
Elég pipák voltak az emberek, aminek 9 felé már hangot is adtak. Salamon András rendező ráadásul elkövette azt a hibát, hogy az ütemes – és türelmetlen – taps közepette kijött a színpadra becsavarni egy villanykörtét, vagy valami ehhez hasonló. Ekkor már őt is utálták körülöttem, tehát amikor fél 10 felé végre a reflektorfénybe lépett, hogy felkonferálja a koncertet, a legfinomabb megjegyzés ez volt: „Ki ez a lúzer…”. A kissé hosszúra sikeredett előszóból megtudtunk mindent a koncert ötletének születéséről, a barátairól és munkatársairól, valamint azt is, hogy a tanítványai nagy számban jelen vannak, hogy rögzítsék az eseményt. A közönség mintha ott sem lett volna – bocs vagy bármi, tudjuk, hogy várjátok, de már kezdünk is stb. –, mintha a rendező szempontjából biodíszletként járultunk hozzá a koncertfelvétel sikeréhez...
Erre az érzésre később az is rádobott egy lapáttal, hogy miután Gyabronka József az egekig srófolta a másfél órás várakozás során kissé kihűlt hangulatot, szünetet kiáltottak. Körülöttem egy db ember nem értette a dolgot, valaki megjegyezte, ha ez koncert, ne tartsanak szünetet, ha meg színház, kezdjenek pontosan. Az látszott, hogy a backstage-ben forognak a kamerák, de tán kibírták volna, hogy utána forgassanak, ráadásul, a színészek felváltva énekeltek, a zenészek meg hozzászoktak a tempóhoz, mehetett volna egyhuzamban az egész.
De ez minden negatívum, vagy még egy dolog: lécci, magyarázza el végre valaki, hogy miért és kinek jó, ha egyes fellépők vaksötétben énekelnek, míg másoknak rivaldafény jár. A háttérvetítés roppant látványos és hangsúlyos volt, de őszintén szólva, Für Anikó helyett szívesen láttam volna Németh Jucit is, ahelyett, hogy csak néztem a szemeimmel...
Egyébként éppen Juci volt az, akinél az első pár hang után felkiáltott mögöttem valaki: „Végre egy igazi énekes!” Ezzel az attitűddel azonban vitatkoznék. Évek óta tendencia, hogy a különleges, műfajokat és stílusokat vegyítő, alkalmi fellépésből indult állandó társulatok – Rájátszás, Budapest Bár – hatalmas sikernek örvendenek, éppen a sokszínűségük és a szokatlanságuk miatt. Bár egy költőtől–írótól talán kevésbé várható el a hangok pontos kiéneklése, mint mondjuk egy színésztől, de ezen alkalmakkor nem az a lényeg, hogy kiből lesz egy csapásra koncertképes énekes, hanem az, hogy személyisége és mestersége folytán mit ad hozzá a zenei produkcióhoz. Egyik kedvenc kortárs íróm, Kemény István hangját sem lehet kifejezetten jól hallani a rájátszásokon, és olyan félszegen áll a reflektorfényben, mint egy frászt kapott nyuszi, de ott a helye, karakterével gazdagítja a műsort, a közönség pedig imádja.
A Bowie-esten sem az volt a feladat, hogy a nemrég elhunyt ikonhoz mérve, hozzá közeli teljesítményt nyújtson mindenki. A zenészek a saját stílusukon szűrték át a dalokat, a színészek pedig láthatóan karaktert formáltak maguknak a dalokból, vagy legalábbis eljátszották a koncertfellépő szerepét, aztán az egyszeri néző eldöntötte, neki bejön-e a dolog.
Csak arról beszélhetek – majdnem, mert azért füleltem a többiek véleményére is –, amit én éreztem, ezért mindenkitől előre is bocs. Úgy tűnt számomra, hogy Für Anikó és Thuróczy Szabolcs ezúttal nem igazán találták meg magukat ebben a szerepben, és hát Hámori Gabriella is (meglepően) olyan maníros volt, hogy rossz volt nézni, noha Varga Zsuzsával előadott duettje a koncert egyik legszebb zenei pillanata volt. Kamarás Iván megelégedett azzal, hogy kiköpött Bowie, de megszólalásig (sokkal nem tovább, legalábbis a magasabb regiszterekben), és neki nem is kellett ennél többet tennie, az már túl sok lett volna a jóból.
Ónodi Eszter és Gyabronka József viszont akkorát alakítottak, hogy tombolt a közönség, és messziről tett már mindenki rá, hogy balfaszként ácsorgott majd másfél órán át a sötét színpad előtt. Ezek a színészek elhitték magukról és elhitették a közönséggel, hogy poprock–sztárok, láthatóan imádták, amit csináltak, és apait-anyait, de még keresztanyait-apait is beleadtak a rájuk oszott dalok előadásába.
Érdekes intermezzo volt Jordán Tamás megjelenése, aki a halk zenei aláfestés fölé papírból elszavalta a FIVE YEARS szövegét. Színházi elem, némi Nagy Ádám–vokállal megbolondítva.
Müller Péter Sziámi a két kategória között – frontember, előadó – helyezkedik el félúton, talán ez a fajta rutinja és persze a személyisége is lehetővé tette, hogy karizmatikus résztvevője legyen a bulinak. De árulja el valaki: mi volt a nyakában???
Másik János harmonikája vagy mije, Német Juci fuvolája – mind-mind csodálatos adalékként dobták fel a koncert „ízét”, és a közönség nagy kanállal falta.
De ami a legfontosabb az egész estében: iszonyú büszkék lehetünk a zenészeinkre! Mind a hangszeresekre, mind az énekesekre, és hát arra az emberre is (Juhász Gábor), aki ezt az egészet áthangszerelte erre az alkalomra. Ezek nem könnyű számok, nem arról szól a dolog, hogy megtanulom az alapot és ráénekelem a szöveget, David Bowie ezt szinte lehetetlenné tette. Ezekből a dalokból nem lehet egy Bowie–karaokét csinálni, olyan komoly készültség kell hozzá, hogy aki képes ezt egyetlen estéért véghez vinni, az nem normális. Szeretjük a nemnormálisakat.
Elképesztő jó volt a zenekar, úgy szólt –szólóban, együtt, földön, vízen és a levegőben–, hogy néha elfelejtettem levegőt venni, pedig erre még a delfinek is nagyon ügyelnek. Respect mindegyiküknek!
És hát full respect a közönségnek is, nem csak azért, mert a nehéz kezdés meg a szünet ellenére is kitartottak, hanem azért, mert a színpad (rendezői) bal hátsó szegletében folyamatosan változó vokalisták mellé teljes hangerővel beálltak, és a koncert 3. harmadától már torkuk szakadtából, ütős kórust alkotva üvöltötték a szövegeket. Azokkal meg, akik a lírai számok alatt a pultnál óbégattak, még számolunk.
Reméljük, az a film, amelyhez statisztálhattunk, hamar elkészül, hogy még többen átélhessék ezt a különleges zenei élmény, azt meg még jobban, hogy a múlt szombat este sikerén felbuzdulva lesz ismétlése/folytatása ennek a dolognak. Még akkor is, ha ennyi embert leegyeztetni nem kis teljesítmény, de hát innen szép győzni…
Ashes to Ashes - hommage á David Bowie
Rendező: Salamon András
Színészek:
Für Anikó
Jordán Tamás
Hámori Gabriella
Kamarás Iván
Ónodi Eszter
Gyabronka József
Thuróczy Szabolcs
Énekesek:
Varga Zsuzsa OPEN
Németh Juci
Jónás Vera
Müller Péter Sziámi
Másik János
A Zenekar:
Juhász Gábor és Nagy Ádám - gitár
Gátos Iván - zongora
Gátos Bálint - basszusgitár
Kaszás Péter – dob
Vizuál: Palkovits Edina E
Helyszín: G3 Klub – Bp., Király utca 8-10.
Dátum: 2016. április 2.
Szólj hozzá!