A hely azért is jó, mert még éjjel 1-kor is van oda villamos (a 3-as) az Ecseri úttól, illetve 3/4 1-kor az Örsről vagy pár perccel negyed 1 után a Mexikói útról.
Persze ha az ember a belváros felől közelíti, akkor már nagyobb gond, ugyanis a hely előtt elhaladó és megálló villamos a Mester utcából kiváló járat ide, csak… A BKK jóvoltából (erre külön felhívta a figyelmem a villamosvezető, akivel elbeszélgettem, hogy nehogy a BKV-t szidjam, ha már szidom – és szidtam –, külön cég) az utolsó járat elszáguld (a belvárosból a külvárosba, hogy a költőt parafrazeáljam, bármit jelentsen is ez) fél 10 előtt pár perccel. Hogy ez milyen idiótának volt az ötlete, nem tudom, de innen is csókoltatom.
Marad hát az alternatíva: a 23-as busz a Borárosról a Soroksárin, az OMV-kútnál leszállás, aztán becaplatás a Szabadkai úton, ahol a mínusz 15-ben is kitartóan árulnák magukat széjjelfagyva egészen tűrhető kinézetű csajok, ha lenne kereslet a kínálatra, azaz járna ott egyáltalán a kutya is rajtam kívül, én meg épp koncertre igyekszem. A –15 Celsius (ahogy az angol, bár nem épp erre gondolva, de kifejezi: centigrade) nem épp vágyfokozó hatásáról nem is beszélve.
Ja, hogy miért mentem?
Mert olvastam, hogy P. Mobil-klub van, és mivel úgyis rég láttam már őket, gondoltam, megnézem, milyen a zenekar kis klubban, úgy, ahogy indultak már vagy 40 éve (meg a resztli). Így ugyanis nem láttam még őket soha, mindig csak több száz fős termekben (pl. Miskolc – Gárdonyi, ahová a ’70-es évek végén minden pénteken jártak, annyira, hogy sokan miskolci bandának gondolták őket; Molnár Béla stb.), sportcsarnokokban és nagy szabadtéri színpadokon. A 94-es visszatérő koncert lemezborítóján még a fotóm is szerepel (mármint amit én készítettem).
Nagy meglepetés nem ért sem a tömeget, sem a közönség életkorát illetően, előbbi nem lógott ki az utcára a nem túl nagy klubból (de volt egy laza telt ház), utóbbi pedig átlagban felülről közelítette a 40-et (és lehet, hogy akkor még jóindulatú vagyok – vigyorjel).
A koncert a beígért 10 órás kezdéshez képest kicsit csúszott, de legalább nem késtem le (okokat lásd fent), csak a legelejéről. A kínálat nagyjából kétszer egy óra – ami persze mindig több lesz a végére –, egy szünettel (ezúttal 2x12 dal volt terítéken, viszont a Ne féljetek, nem megyek haza, amit szerettek volna felvenni, elhangzott még egyszer, mert a szünetben kiderült, hogy nem indult el a felvétel).
Mindkét rész feldolgozással kezdődött, az első elején a Ten Years After-től Love Like A Man, a második elején a Golden Earring dala, a Radar Love hangzott el. Aztán persze jöttek Mobil saját számai az őskortól (Miskolc, Rocktóber, Asszonyt akarok, Forma-1, Rock n’ Roll, és nagy meglepetésemre egyik kedvencem, A király) napjainkig (itt eltekintenék a felsorolástól, őszintén szólva bármennyire szerettem is a P. Mobilt zsenge ifjúkoromban és jártam be értük Kazincbarcikától Zalaegerszegig az országot – leginkább stoppal, de utaztam jó párszor a zenekari mikrobuszban–IFA-ban–miegyébben is, mikor hol volt hely –, az 1994-es visszatérő lemez nekem nem jött be, és utána már nem követtem igazán a banda pályafutását, annak ellenére, hogy olyan kedvencem is énekelt ott, mint Rudán Joe), persze vegyesen, nem kronológiai sorrendben.
Az első részben még vendégek is felléptek, ezúttal Gönci „Apuka” György gitáros, akit a régebbi rockereknek a Missió, a Roxérum és a Hit együttesből (semmi köze a Hit Gyülihez!) lehet ismerős, Jankai Béla, többek közt a Prognózis egykori és a B52 jelenlegi billentyűse és Kálmán György, az egymással perben álló két P. Box egyikének énekese, akik a Dinamit egy újabb kori változatában zenéltek és a leginkább a magyar rockzene hőskorának feldolgozásait játszó B52 együttesben zenélnek is együtt, valamint Ráduly Levente énekes, akiről igazából nem sokat tudtam idáig (azóta utánanéztem, a Szkítia együttesben énekel).
A koncert vége felé kiosztották a tavalyi évben legtöbb P. Mobil koncerten részt vevők díjait, ezt 50-egynéhány koncertlátogatással nyerte egy hölgy, ami mindenképpen becsülendő, nem tudom, volt-e egyáltalán több P. Mobil-koncert tavaly.
Mit is lehetne mondani a koncertről még?
Az, hogy a zenekar profi zenészekből áll, Schuster e téren megalkuvást nem ismerő természetének köszönhetően alapnak számít, Sárvári „Egyinges” Viliről, a zenekar Schuster után legrégebbi tagjáról kiderült, hogy a beceneve nem igaz, ugyanis ezúttal a megszokott kockás ing helyett pólóban gitározott, Baranyi Laci pedig kiváló hang, és alig öregebb, mint Vikidál volt, amikor a Mobilban az ország akkori talán legjobb rocktorkaként hódította meg az országot (vagy mondjuk úgy, honfoglalt),és még kiállásában is hasonlít rá.
Utolsó nótaként a Menj tovább csendült fel, ami után a koncert nem ment tovább, de ekkor már január 15-ét írt a naptár, ami egyben Lóránt névnap is, úgyhogy köszöntöttük is a koncert után Schuster Lórit, a zenekar lelkét-szövegíróját-menedzserét-mindenesét, aki láthatóan mára teljesen legyőzte a rákot, és ismét hosszúra növesztett hajjal hirdeti, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan (ő viszont nem – igaz, nem is élt kímélő életmódot –, most épp azzal poénkodott, hogy fél évre kapott forgalmit az orvosoktól; reméljük, tényleg csak vicc).
Viszont azt soha nem gondoltam volna, hogy leszek valaha olyan P. Mobil-koncerten életemben, amelyiken nem hangzik el az együttes – szerintem – messze legjobb száma, a Kétforintos dal, ami (a kislemezes változat) zenéjét tekintve részemről mindenképp helyet kap a világ 10 legjobb dala közt. (A szöveg tulajdonképpen annyira nem lényeges, lehetne akár La-la-la-la la-lala-lala-la is, bár ez a refrén azért nem annyira rossz. A szöveg elemzésébe nem mennék bele, mert még akkora ökörségek futnának ki az ujjaim alól, mint amiket az erről a dalról szóló Dob+Basszusban vagy 10 éve az általam egyébként nagyon kedvelt és tisztelt Kálmán László nyelvész bírt kipréselni fogai kerítésén. Akit érdekel, keressen rá, fent van a TeCsőn.)
A koncerten összefutottam a P. Mobil egykori basszusgitárosával, Kékesi „Bajnok” Lászlóval is (akit ezúttal nem hívtak fel vendégként a színpadra, valószínűleg azért, mert a zenekar nem tudta, hogy ő is jelen van, Lóránt kicsit le is tolta emiatt a koncert után, mármint hogy miért nem szólt, hogy ott van), aki megragadta az alkalmat, hogy meghívjon egyik zenekara, a Bajnok Rock Team egy héttel később esedékes koncertjére. Mivel az már egy másik történet, erről majd egy következő cikkben olvashattok.
Fotók: Tőrös Erika
Szólj hozzá!