Daniel Melingo

Daniel Melingo ugyanolyan rejtélyes, mint maga a tangó, az a különös, perzselő zene, amely szenvedély nélkül egyszerűen nem létezhet.
Ha Tom Waits whisky helyett tangót nyelt volna, és Amerika helyett Argentínába pottyantotta volna a jósorsa, valószínűleg úgy szólna, mint Daniel Melingo, a tangó-sanzon műfajt megújító zenei alkimista, aki Buenos Aires-i mulatókban barikolt sármját néhány éve párizsi, londoni, berlini színpadokon szórja a vájt fülű európai közönségre.
Ránézésre kortalan hatvanas úr, akitől a női szív bizony megmozdul, ha mély, érces hangján táncba vonja a tangóval, a századelő kikötői bordélyainak borzongatóan érzéki, feszesen teátrális, mégis finom, légies zenéjével. Melingo évekig koptatta éjszakai bárok, táncklubok parkettjét, volt ideje ellesni a tangó minden fortélyát, sőt rockzenekarok énekeseként megfordult a nyolcvanas évek argentin undergroundjában is, mire deresedő korára megfürödhetett a hírnévben – az elektronikus alapú tangózenéjével világsikert arató Gotan Projekt gitárosa, Eduardo Makaroff meglátta benne a kiérlelt zsenialitást, és 2002-ben lemezszerződést biztosított neki. Zenéjében egyszerre szól szent és profán, hegedű, tangóharmonika, gitár, bőgő hajol az érces hang után, buja bősége, egyedisége ellenére hangzása mégis merészen puritán, mint a bordélyok egy áttáncolt éjszaka után.