A My Chemical Romance sokaknak jelentette a tinédzserkort, az emo korszakot, a lázadást. Nekem nem 14 évesen jött el az MCR korszakom, hanem kicsit később, de szerintem bepótoltam mindent abban a néhány évben, amíg majdnem minden nap hallgattam valamit tőlük.
Első albumuk az I Brought You My Bullets, You Brought Me Your Love címmel jelent meg 2002-ben. Ez elég nyersre sikerült, Gerard lendületes vokál-screamjeivel együtt is csupán rétegzene volt, de azért megalapozta a karrierjüket, elindult a rajongás, még ha csak igen kis mértékben is. Erről az albumról talán ezt a dalt hallhatta legnagyobb valószínűséggel a többség:
Az emo és mainstream szcénában is sokkal szélesebb réteg ismerte meg őket a második lemez kapcsán (Three Cheers for Sweet Revenge). Szerintem ez az album akkora 10/10, amit a kétezres évek fekete szemceruzás engemsenkinemértmeg tinédzserei nem sokat láttak azóta sem. Lendületes, kicsit szívfacsaró, érzelmes, szép, lázadó, tombolós, ugrálós, éneklős. Zseni.
Ekkor már vitték a lemezeiket, mint a cukrot, egyre több fellépésük is volt, a műfajban teljesen alapnak számított, hogy mindenki ismeri őket.
Erről az albumról nehéz lenne kiemelni egyetlen dalt, mert egyszerűen hibátlan az egész, de beteszem ide, amivel a legjobban tudott azonosulni a kirekesztett, nem népszerű, elnyomott tinikorosztály:
Ezután következett a The Black Parade album 2006-ban, aminek tavaly volt a 10. évfordulója. Ennek kapcsán a banda kitett facebookra és twitterre egy rejtélyes videót, amit látva a rajongók teljesen megőrültek, hogy reunion a láthatáron, de szó sem volt ilyesmiről sajnos, csupán az évforduló kapcsán adják ki újra a lemezt. A Black Parade egyébként szerintem méltó folytatása a Sweet Revenge-nek, kicsit kiforrottabb, és talán felnőttebb is. Borzasztó nagy siker lett, több millió eladással platina minősítést ért el.
Az album egy haldokló beteg utolsó napjait mutatja be, az utolsó gondolatait és a legszebb emlékeit, majd a véget, amikor eljön érte a halál egy fekete menet képében, ez maga a címadó dal klipje.
(A klipben maga a parade a new york-i ground zeron-n, vagyis a 9/11-es ikertornyok romjai között menetel, ezzel az áldozatok előtt tisztelegtek.)
4 évvel később 2010-ben jelent meg az együttes utolsó stúdióalbuma, a poposabb, vidámabb, felszabadultabb hangulatú Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoy Kings, és jött el a killjoy-korszak. Legnagyobb slágerek az albumról az első single Na Na Na, a Bulletproof Heart, és a Sing, utóbbi szerintem az egyik legjobb daluk.
(And raise your voice / Every single time they try and shut your mouth)
Több különböző korszaka is volt az együttesnek, és mindegyiknek megvolt a maga szépsége. A félrefésült hajú, vans cipős Bullets-korszak; a fekete inges, piros szeműre sminkelt, hosszúhajú, Sweet Revenge-es; a Black Parade-es himnusz-szerű refrének, a fekete-fehérség, a menetelő zenekar egyenruha a hidrogénezett hajú Gerarddal; vagy épp a Danger Days-es vörös haj és neonszínű motoros szerkó, és a killjoy-korszak: mindenkinek más a kedvence. Én nem tudnék választani, mindegyik albumot és korszakot másért szeretem.
Búcsúzóul egy rajongót idéznék, aki szépen megfogalmazta a lényeget: “MCR was never a band that could last forever, we knew this all along. But the idea, the music, is immortal.” Hiába oszlottak fel, a zenéjük örök. Bármikor meghallgathatjuk :)
Ha valaki nosztalgiázni szeretne, itt van egy jó minőségű koncertfelvétel tökéletes setlisttel.
Szólj hozzá!