A backstage sokszor maga a poptörténelem. Ott születnek legendás turnébarátságok és zenekari szakítások, ott hangzanak el a legfontosabb mondatok a menedzserek és előadók között, és gyakran ott dől el az is, ki marad talpon a zeneipar darálójában. RAYE történetében most mégis különös súlyt kapott ez a tér. A londoni The O2 Arénában adott koncertje után az öltözőben jelent meg Emma Salt, a Guinness World Records hivatalos döntőbírója, hogy átadja az énekesnő két világrekordjáról szóló oklevelet.
Papíron ez egy látványos popkulturális pillanat volt. A valóságban viszont egy hosszú, kifejezetten nyers iparági túlélőtörténet szimbolikus lezárása.
Rachel Keen, vagyis RAYE ma a brit zenei élet egyik legfontosabb figurája, de hosszú éveken át szinte láthatatlanul dolgozott a háttérben. A szakma pontosan tudta, mennyire kivételes dalszerző, a közönség viszont sokáig inkább csak mások slágerein keresztül találkozott vele. Dalokat írt Beyoncé-nak, Rihanna köreihez, David Guettának, John Legendnek és Little Mixnek. David Guettával közös Bed című dala globális siker lett, Beyoncé Bigger című számának szerzői között is ott szerepelt a neve, miközben saját karrierje egyre furcsább zsákutcába került.
A Polydor Records éveken át szerződéssel tartotta "féken", nem engedte kiadni az első nagylemezét úgy, hogy kész albumok álltak a fiókban. A kiadó folyamatosan halogatta a megjelenést, mert nem látta benne a könnyen értékesíthető mainstream popsztárt. RAYE jazzt, R&B-t, soult és nagyon személyes történetmesélést akart vegyíteni, az iparág inkább biztos formulákban gondolkodott. Közben pontosan abból a képességéből profitáltak, amely miatt saját előadóként nem bíztak benne... A zeneiparban erre létezik egy jól ismert gyakorlat: a kiadó bent tartja a tehetséges dalszerző-énekest a rendszerben, miközben elsősorban háttéremberként használja. A szakmában shelvingnek nevezik azt, amikor egy előadó hivatalosan aktív marad, valójában azonban parkolópályára kerül. Dolgozik, ír, termel – de a saját projektjei nem jutnak el a közönséghez.
RAYE éveken át ebben a helyzetben létezett. Dalszerzőként milliókat termelt a háttérben, miközben a saját álmai és a mentális egészsége fokozatosan háttérbe szorult. Később maga is beszélt arról, mennyire megalázó volt úgy működni a rendszerben, hogy folyamatosan bizonyítania kellett, miközben nem kapta meg a lehetőséget arra, hogy teljes egészében megmutassa magát. 2021-ben végül nyilvánosan kitálalt a Twitteren. Leírta, hogy évek óta szeretne albumot kiadni, de a kiadója ezt nem engedi. Azt is megosztotta, hogy kész lemezei állnak a fiókban. A bejegyzés óriási hullámokat vert. Rajongók, zenészek és dalszerzők tömege állt mellé, mert rengetegen ismerték fel benne ugyanazt a kiszolgáltatottságot, amely a modern popipar egyik legkevésbé látható része. A nyomás végül akkora lett, hogy a Polydor elengedte őt.
Ez a popiparban óriási jelentőségű kérdés. A hagyományos szerződéseknél a kész hangfelvételek tulajdonjoga rendszerint a kiadóhoz kerül, az előadó pedig csak egy kisebb százalékot lát a bevételekből. RAYE saját rendszerben kezdett működni: ő dönthetett a megjelenésekről, a hangzásról, a vizuális világról és arról is, mi történik a dalaival hosszú távon.
Sokan itt egy klasszikus „független előadós” történetre számítottak volna: kritikai sikerekre, kisebb klubturnékra, rétegközönségre. RAYE azonban teljesen más irányba fordította a történetet: nem szerződött le egy másik nagy kiadóhoz. Megtehette volna, hiszen addigra az egész ipar tudta róla, milyen értékes dalszerző. Inkább egy új, modernebb üzleti modellt választott, amelyben a kontroll nála maradt. Licencmegállapodást kötött a Human Re Sources nevű terjesztőcéggel. Ez elsőre technikai részletnek hangzik, valójában azonban kulcsfontosságú döntés volt. A cég nem vásárolta meg a zenéit, nem birtokolta a felvételeket, egyszerűen a terjesztést és a logisztikát intézte: a dalok felkerülését a Spotify-ra, az Apple Musicra és a fizikai kiadásokat. A felvételeket maga RAYE finanszírozta és menedzselte, így a master jogok teljes egészében nála maradtak.
A zeneiparban azonban sokan továbbra is úgy gondolták, hogy egy független előadó komoly kiadói háttér nélkül képtelen globális popsikert építeni.
Aztán megérkezett az Escapism.
A 070 Shake közreműködésével készült dal 2022 októberében jelent meg a My 21st Century Blues harmadik kislemezeként. Sötét, nyugtalan, filmszerű pop-R&B szám lett, tele széthullással, önpusztítással és meneküléssel. Egy hosszú éjszaka másnapjának zenéje, amikor valaki már nem akarja kontrollálni saját magát sem. A dal organikusan kezdett terjedni a TikTokon. Nem óriási marketingkampányok mozgatták, hanem a hallgatók. A szám drámaisága, nyers őszintesége és különös atmoszférája tökéletesen működött a platformon, a videók milliói pedig pillanatok alatt világsikerré emelték. Az Escapism. első helyre került a brit slágerlistán. RAYE ezzel a modern brit poptörténet egyik legsikeresebb független női előadója lett. A dal mára átlépte az egymilliárdos Spotify-streamelést, és világszerte platinalemezzé vált.
Közben valami egészen kellemetlen dolog történt a zeneipar számára: ugyanaz a hang lett globális siker, amelyet éveken át túl kockázatosnak tartottak.
A My 21st Century Blues megjelenése után RAYE karrierje szinte rakétasebességgel indult be. A lemezből kulturális esemény lett, mert nem steril popsztár-narratívát kínált, hanem függőségről, szorongásról, testképről, szexizmusról és iparági kizsákmányolásról beszélt teljesen nyíltan.
A BRIT Awards gáláján aztán történelmet írt.
Hét jelölést kapott egyetlen évben, ami addig példátlan volt a díj történetében. Az est végén hat trófeával távozott, ezzel megdöntötte a korábbi rekordokat is. Olyan nevek kerültek mögé, mint Robbie Williams vagy a Blur, akik korábban legfeljebb négy díjat tudtak egy este alatt megnyerni.
A most átadott Guinness-oklevelek ezt a két rekordot hitelesítették hivatalosan:
- a legtöbb BRIT Awards-jelölés egyetlen évben,
- illetve a legtöbb BRIT Awards-győzelem egyetlen év alatt.
Az egész történetben van valami egészen filmszerű: a szakma éveken át túl egyedinek, túl rétegzenének, túl nehezen értékesíthetőnek tartotta RAYE-t egy saját albumhoz. Ugyanez az előadó később rekordokat döntött, arénákat töltött meg, és az egész brit popzene egyik legfontosabb figurájává vált.
Közben lezárta a negyvenállomásos This Tour May Contain New Music világturnéját, amelynek érzelmes hazai koncertjeit éppen a londoni The O2-ban tartották. A turné a This Music May Contain Hope című második stúdióalbumát népszerűsítette, amely rögtön a brit listák élén nyitott, és már most egymilliárd feletti Spotify-streamnél jár. A nyár folyamán olyan fesztiválokon lép fel, mint a Montreux Jazz Festival vagy a Reading és Leeds, később pedig Bruno Mars stadionturnéjához csatlakozik előzenekarként.
A Guinness-oklevelek pedig majd szépen mutatnak a falon, emlékeztetve arra, hogy az, aki éveken át névtelen munkásként működtette a popipart a háttérből, végül visszavette a saját hangját, a saját karrierjét és a saját zenéje feletti tulajdont is.
Szólj hozzá!