Igazából Robbiet már láthattam volna valamelyik előző budapesti koncertjén, de most azzal, hogy az Erasure volt az "előzenekar", végre megjött a kedvem. Vince Clark (a Depeche Mode valamikori alapítója) eddigi utolsó zenekara az Andy Bell-lel alkotott Erasure 1985-tól nyomja az ipart. Amikor a nyolcvanas évek végén a Sometimes és az Oh Lamour környékén felfigyeltem rájuk, még nem volt annyira megszokott, hogy egy nyíltan meleg énekes a klipben olyan vizespóló-bemutatót rendezzen, hogy magam is elpirulok. Azóta várom az alkalmat, hogy egyszer előben lássam őket, és azt kell, hogy mondjam, hogy megérte – és a legjobbkor jöttek.
Néhány régebbi élő felvételüket nézve azért nem lehetett biztos benne az ember, hogy Andy Bell hangja nem szállt el a semmibe. Remek formában érkezett, de a közönség nem nagyon vette a lapot, sokan azt sem tudták, merre mennyi. A mögöttem álló ötvenes pár tőlem kérdezte meg (miután látták, hogy gyakorlatilag minden dalt kívülről tudok és kiválóan érzem magam), hogy kik ők. Ez a háromnegyed óra a zenéről szólt, nem volt nagy show és tűzijáték, de jól szólt, lendületes volt és Andy Bell is nagyon cukinak mutatkozott. Kikiabáltam és kitáncoltam a lelkemet, a környezetemben lévők úgy néztek rám, mint egy ufóra.
Mi marad Robbie-ra? - gondolhatták, de aggodalmuk felesleges volt, mert a későbbiekben inkább szemlélődőként léteztem.
Nem szeretem előre megnézni a nálunk fellépő sztárok show-it felvételről, inkább hagyom azt, hogy meglepetés érjen. Robbie Williams óriási szinpadképpel és ehhez méltó antréval érkezett. Aztán - énekelni próbált. Először kissé kínosan éreztem magam, aztán a George Michael előtt tisztelgő Freedomnál már egészen kellemetlen volt az inkább cirkusznak, mint popkoncertnek látszó esemény. Így kiherélve ezt a kiváló dalt még nem hallottam.
Tudom, hogy Robbie óriási showman, meg azt is, hogy pár hónappal ezelőtt nem volt túl jó egészségi állapotban – ezt el is mondta nekünk. De inkább egy szentimentális öregurat láttunk-hallottunk, akinek a hangja egy kiégett rockerére hasonlított, és aki – néha könnyes szemmel – a saját szobrát próbálja építgetni, semmint egy ereje teljében lévő sztáréra.
Pedig meg csak 43 éves.
De sebaj, tényleg nézzük a dolgok jó oldalát: fantasztikus háttérénekesnők énekeltek (sokszor helyette), és a koncertjének legjobb énekese a papája (!) volt, akivel Neil Diamond Sweet Carolina-ját dalolták – apu hangja üde volt és friss. Volt még tűz, tűzijáték, közönség fölé emelkedő bokszkesztyű (amibe be is ült Robbie), színpadra felvitt leányzó, az ő kellemetlen helyzetbe hozása (felraktak rá egy ronda maszkot, ami eltorzította a hangját, így énekelték a Something stupidot). A lánynak nyilván nagy élmény lehetett, de azért már bocsánat.
Mondott vicceseket és a közönség is sokat énekelt - helyette is.
A szó jó értelmében vett SHOW volt ez – szerintem azért van ebből koncertturné, mert sajnos ez a hang még Vegasban is kevés volna. Úgy tűnt, Robbie leginkább saját magát szórakoztatja, próbálja megalkotni az emlékművét, közben pedig nagyon bizonytalan. Egy rakás remek dalt írtak neki, amelyek már megmaradnak az örökkévalóságnak, és az emberek imádják a pasi nagy pofáját (mondjuk azt én is), de zenei élménynek ez rendkívül kellemetlen volt.
Talán (egyik) nagy példaképe dalának szavai jutottak eszébe, amikor ezt a turnét összerakták:
Show must go on!
Szólj hozzá!