Mindjárt az elején érdemes tisztázni, hogy Zaz nem egy zenekar, hanem egyetlen ember, akit Isabelle Geffroy néven anyakönyveztek, és a Zaz a franciák nyelvén az Isabelle egyik beceneve, mint mondjuk nálunk az Erzsébetnek a Bözsi. Természetesen a színpadon azért (bár mint írtam, gitározik is, nemcsak énekel – képzett zenész egyébként, már úgy értem, egy csomó zenei sulit is elvégzett) zenekar kíséri, de ilyesmi férfiak esetében is előfordul el, lásd mondjuk Billy Idol vagy a két nappal Zaz után ugyanazt a színpadot koptató Iggy Pop (akik ráadásul nem is zenélnek, csak énekelnek).
A három évvel ezelőtti koncerten ott voltam, és tuti, hogy a saját pénzemen vett jeggyel (mert sajtójegyet a nagy érdeklődésre tekintettel nem kaptunk). Ráadásul úgy emlékeztem, hogy ennek ellenére írtam is róla, de nem. Ezek szerint csak akartam, néha van az úgy, hogy az embernek nagyon tetszik egy koncert, akar róla írni, aztán a dolgos hétköznapok sodrában mindig jön valami fontosabb (hogy nekem 2016 júliusában mi lehetett az, azt már a Cavinton-tonnákkal felturbózott KGB sem tudná kiszedni belőlem).
Az a koncert mindenesetre nagyon tetszett (nekem), bár egyes arcokon azért lehetett látni némi csalódottságot, gondolom, azokén, akik a jegy megvásárlásakor azt gondolták, hogy Zaz többnyire olyan könnyed és slágeres, ezzel együtt táncrahívóan gyors ritmusú számokat énekel, mint legismertebb dala, a Je veux (Akarom). Ez sajnos (vagy szerencsére, döntse el ki-ki maga a saját értékrendje szerint) nem így van, tavalyig még azt mondtam volna, hogy igazából ez az egyetlen ilyen igazán pörgős dala, ami persze nem jelenti azt, hogy a többi dala ne lenne jó. Nagyon jó kis számai vannak, csak nem ilyenek, a többségük inkább a blues és a soul, a francia sanzon és a keringő és mindenféle más műfaj ötvözetéből áll össze.
Tavaly viszont megjelent egy újabb lemeze (Effet miroir – Tükröződés), amelyen szintén van egy pörgősebb dal, a kevert nyelvű, a francia verzék mellett spanyol refrénnel operáló Qué vendrá? (Mi jön majd?), persze könnyű annak, akinek spanyoltanárnő az anyja. (Meg hát a francia eleve nem áll túl messze a spanyoltól, egy magyarnak – közeli rokon nyelv híján – elég nehéz ezt elképzelni, a finnek szerencsésebbek, nekik ott az észt közeli rokon nyelvnek, és persze viszont. Hogy kapcsoljam mindezt Zazhoz: az új lemez egyik dalának címe az, hogy Laponie, azaz Lappföld, igazából nem is dal, hanem egy zenére elbeszélt próza, és a lappokról kb. annyi szó esik benne, mint a Méhek együttes Skandinávia c. számában, ahol megemlítik, hogy lehet nekik segíteni lapozni, de jobban örülnek, ha képeslapot kapnak, itt meg elsütik azt a csak franciául működő poént, hogy valaki megkérdezi, Lappföld (Laponie) a nyulak (lapin) országa-e). De más spanyol és dél-amerikai zenei hatást mutató dalok is vannak a lemezen (pl. a Pourquoi tu joues faux? (Miért csalsz? (a játékban)), mintha Zaz az utolsó lemeze óta olykor Manu Chaót, Mano Negrát, Les Négresses Vertes-et és hasonlókat is hallgatott volna.
Persze erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez egy pörgős lemez lett, a dalok többsége Zaz korábbi vonalához hű, és egyes dalokban kissé még a trance és az elektronikus zenék felé is mutat elhajlásokat. Az én személyes kedvencem róla a Si c’était à refaire (Ha megint meg kell tenni), amelyik talán a legrockosabb dal a lemezen, némi jazzbetéttel, remélem, élőben is elhangzik majd.
Most, hogy eszembe jutott, fel is másolom a már ott lévő Zaz-számok mellé az autós pen drive-omra (8 GB – ez volt a legkisebb kapható méret, mármint tárhelyméret, megvan még az elsőm, amit a Ciscótól kaptam egy sajtótájékoztatón 2000 körül, azon adták ide a sajtóanyagot, 128 MB, és iszonyat nagynak tűnt akkor, a floppykorszakban, majdnem 100 floppynyi (pontosabban, csak a számmisztika híveinek: 88,8888…) tárhely… –, felfér rá vagy 1500 szám, a fél világon át lehet autózni úgy, hogy ne ismételjen semmit, annyival jobb, mint a válogatáskazetta, hogy egyrészt nem muszáj sorrendben lejátszani a számokat, másrészt nem kell cserélgetni, harmadrészt meg körömnyi helyet foglal; ja, meg le tudja játszani az autórádió, amiben magnó már rég nincs).
Ám ez nem lemezkritika, szóval nem is elemzem tovább, de pár dal biztosan elhangzik majd erről az új lemezről is a bevált régiek, a fent említett és nyilván kihagyhatatlan Je veux, valamint az ismertebb dalok, a Les passants (Járókelők), a La pluie (Az eső) és a két Édith Piaf-feldolgozás, a Dans ma rue (Az utcámban) és a La vie en Rose (Az élet Rose-ban) mellett. Izgatottan várjuk.
(Igazából azt nem értem, hogy a Szigetre miért nem hívják, legalább a sátorba, láttam már nem egy nála gyengébb előadót ott – de még a Nagyszínpadon is –, és az idén is lesz néhány ilyen.)
Zaz, Budapest Park
Szólj hozzá!