A kanadai black metal színtér egyik legsötétebb és legambiciózusabb zenekara, a nemcsak zenei világában, hanem dalszövegeiben is a történelem legpusztítóbb fejezeteit boncolgatja. A 2005-ben alakult ontariói formáció az elmúlt két évtizedben fokozatosan vált az underground szcéna meghatározó szereplőjévé: zenéjükben a skandináv black metal ridegsége találkozik monumentális atmoszférákkal, filozófiai és vallási utalásokkal, valamint a háború emberi és spirituális következményeit vizsgáló koncepciókkal.
A Panzerfaust neve első hallásra ismerős lehet a műfaj rajongóinak: a zenekar elnevezését részben a Panzerfaust című klasszikus Darkthrone-lemez ihlette, ugyanakkor a tagok többször hangsúlyozták, hogy érdeklődésük elsősorban a hadtörténet és az emberi pusztítás mechanizmusai felé fordult, nem pedig politikai ideológiák felé. A banda emiatt időről időre kénytelen volt reagálni az őket érő félreértésekre és NSBM (National Socialist Black Metal) vádakra is.
A zenekar korai anyagai – például a The Dark Age of Militant Paganism vagy a Jehovah-Jireh: The Divine Anti-Logos – még inkább a tradicionális, nyers black metal irányból közelítettek, később azonban egyre konceptuálisabb és atmoszferikusabb irányba mozdultak el. Ebben fontos szerepet játszott az is, hogy a Panzerfaust olyan zenekarok társaságában turnézott, mint a Marduk, a Watain vagy az Abigail Williams, miközben fokozatosan kialakította saját, filmszerűen építkező hangzásvilágát.
A zenekar eddigi pályájának csúcspontját kétségtelenül a The Suns of Perdition tetralógia jelenti. A 2019 és 2024 között megjelent négyrészes ciklus egyetlen monumentális történetként is értelmezhető, amely a háborút, a vallási fanatizmust, az emberiség önpusztító természetét és a civilizáció széthullását járja körül.
A tetralógiát kifejezetten erős kritikusi visszhang fogadta a black metal undergroundban, sokan egyenesen a Panzerfaust főművének tartják. Nem feltétlenül azért, mert „forradalmasította” a műfajt, hanem mert ritkán látni ennyire következetesen végigvitt, négy lemezen át építkező konceptuális vállalást a modern black metalban.
A kritikák leginkább három dolgot emeltek ki:
- a monumentális, filmszerű atmoszférát,
- a háború és civilizációs összeomlás témájának komplex kezelését,
- illetve azt, ahogyan a zenekar a nyers black metal agresszióját fokozatosan egyre experimentálisabb és pszichológiailag nyomasztóbb irányba vitte.
A 2019-es War, Horrid War sokaknál azért működött nagyot, mert egyszerre volt brutális és meglepően dinamikus: a klasszikus black metal blastbeatek mellett lassabb, doomos részeket és narratív építkezést is használt. Több kritika akkor arról írt, hogy a Panzerfaust kilépett a „jó underground zenekar” kategóriából, és saját identitást épített.
A második rész, a Render Unto Eden még sötétebb és filozofikusabb lett, itt már sok elemző a vallási és civilizációs allegóriákat emelte ki. Többen párhuzamot vontak a késői Deathspell Omega vagy a Mgła világával, bár a Panzerfaust hangzása jóval súlyosabb és „földközelibb”.
A harmadik és negyedik fejezet, a The Astral Drain és a To Shadow Zion kapcsán több helyen azt írták, hogy a két album együtt már szinte egyetlen hosszú, apokaliptikus zárófejezetként működik. A harmadik rész sokkal atmoszferikusabb, meditatívabb és experimentálisabb lett, míg a negyedik ezt vitte tovább egy még sötétebb, spirituálisabb irányba.
A 2024-es To Shadow Zion különösen jó visszajelzéseket kapott azért, mert nem pusztán lezárta a történetet, hanem zeneileg is összegezte a tetralógia teljes világát: a disszonáns black metaltól a funeral doom-hangulatokig sok minden visszaköszönt rajta.
Ez nem az a típusú black metal, amelyből az ember egy-egy „kedvenc dalt” emel ki – a The Suns of Perdition sokkal inkább egy többórás, nyomasztó utazásként működik, amelynek súlya igazán élőben érvényesülhet.
Július 30-án a Dürer Kertben tehát a budapesti közönség is megtapasztalhatja, milyen, amikor a Panzerfaust teljes egészében színpadra viszi ezt a monumentális, apokaliptikus víziót.
Panzerfauts, Dürer kert
Szólj hozzá!