Három előadás, három helyszín, három különleges élmény. Így tudnám egyetlen mondatban összefoglalni a társulattal való találkozásaim során szerzett tapasztalatokat. Arról már korábban írtam néhány sort, hogy először a 2013-as Sziget cirkuszi sátrában, majd ősszel a Fogasházban szereztem maradandó élményeket. Mindkét helyszín különlegesnek számított, és a produkció is igazodott a körülményekhez, így minden esetben kissé más előadásban volt részem. Most jutottam el oda, hogy „steril” körülmények közt is megnézzem, milyen hatást vált ki belőlem a produkció.
Sikerült kiválasztanom az egyetlen olyan műsort a MÜPA repertoárjából, ami technikai okok miatt közel fél órás késéssel indult. A pontos kezdésekről is híres MÜPA valószínűleg egyetlen olyan programja volt, ahol a meghirdetett időpontban még a nézőtérre se jutottunk be, de hát ez az én formám. Persze mindent a produkcióért, és bár nem tudom, mi lehetett a gond, ebben az esetben egy percig sem mérgelődtem. Inkább azon izgultam, nehogy elmaradjon az előadás. Szerencsére még időben minden és mindenki a helyére került, így fél nyolc tájékán kialudtak a lámpák, a nézőtér elcsendesült, megszólalt a zongora a színpadon, a főszereplők pedig szép sorban besétáltak ugyanazon a két ajtón, amely előtt néhány perce még az izgatott közönség toporgott. Figyeltem a reakciókat, volt, aki egészen addig a pillanatig észre se vette, mi történik, míg oda nem ért a menet, volt, aki tátott szájjal nézte őket, de olyan is akadt, aki hozzám hasonlóan már sokadjára ült be a nézőtérre, így nem érte váratlanul ez a kis performansz.
A műsor összetétele gyakorlatilag megegyezik az eddig látottakkal – persze néhány elem a Fogasházban kivitelezhetetlen lett volna –, viszont a „körítés” még nekem is újdonság volt. A zene, ami egyébként nagyon fontos részét képezi az előadásnak, ezúttal nem csak „magnóról” ment. A színpad sarkán megbúvó zongora mögött a dalszerző Sárik Péter időnként élőben szolgáltatta a zenei alapot, megkönnyítve ezzel az artisták dolgát, hisz szemmel láthatóan igyekezett felvenni a különböző mutatványok ritmusát. Gyönyörű összhang lett a végeredmény. Én időnként becsuktam a szemem, és hagytam, hogy átjárjon a zene. A MÜPA rendkívüli akusztikájának köszönhetően tényleg minden porcikámban éreztem a dallamot, és végtelen nyugalom áradt szét testemben-lelkemben egyaránt. Remélem az élő zene továbbra is megmarad a produkciókban, igen hatásos kellék!
Ugyanez vonatkozik a fényjátékra. Persze ez is csak a MÜPA színpadán néz ki jól, de ott viszont szintén nélkülözhetetlen kellék. A különböző megvilágítási formáknak köszönhetően kicsit misztikus érzése támad az embernek. A díszletekkel együtt nekem időnként Alice jutott eszembe, aki tanácstalanul bolyong Csodaországban. Bár az előadás témája tulajdonképpen a repülés utáni vágy, nekem mégis egy picit meseszerű a történet. És igen, története is van az előadásnak, még ha ezt elsőre nem is fogjuk fel igazán. Valószínűleg ettől lesz igazán szerethető a dolog, és még inkább igazolódva látszik, hogy jó döntés volt mindezt a MÜPA falain belülre vinni.
Annak idején sok kritikát, megjegyzést olvastam azzal kapcsolatban, hogy Vági Bence – aki egyébként végig a hangosítópult mögül figyelte, felügyelte, irányította a műsort, és minden egyes produkció után a világító telefonjával integetve köszönte meg a művészek teljesítményét – a műsor megálmodója, művészeti vezetője, rendezője és koreográfusa is egyben, honnan jött, mit akar és egyáltalán mit tett le eddig az asztalra. Annak ellenére, hogy ebben a műfajban ő nem számított kezdőnek, nem sokan hittek abban, hogy ez az egész működni fog. És lám! A nézők imádják, a jegyek hónapokra előre elkeltek, és még olyan emberek is betévednek az előadásokra, akik még életükben nem lépték át a MÜPA küszöbét.
A magam részéről őszintén remélem, hogy még rengeteg alkalmam lesz látni a társulatot, mert minden egyes produkcióban találok valami újdonságot.
Olyan jó néha –szó szerint – kiszállni a taposómalomból. Tessék kipróbálni!
Szólj hozzá!