A Karthago búcsúja egy nagyobb folyamatba is illeszkedik: a rockzene legendás nemzedéke lassan elköszön a nagyszabású turnéktól. A Rolling Stones, a Deep Purple, a Scorpions vagy a Queen tagjai már abban az életkorban járnak, amikor a hónapokon át tartó, arénákat és stadionokat érintő koncertkörutak egészen más fizikai megterhelést jelentenek, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A közönség szeretete és a színpad iránti szenvedély sokáig képes életben tartani egy zenekart, de az idő múlásával még a legnagyobb rocksztárok sem tudnak vitatkozni. A Karthago azonban egy tekintetben még ezeknél a világhírű együtteseknél is különlegesebb: míg a felsorolt zenekarok történetét tagcserék, sőt olykor hosszabb szünetek is tarkították, a magyar ötös közel 48 éve zenél változatlan felállásban. Ez nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi rockéletben is ritkaságnak számít. A zenekar pályáját az elmúlt években több szakmai elismerés is kísérte: 2021-ben Máté Péter-díjat, 2025-ben Fonogram-életműdíjat kapott az együttes.
A Karthago 1979-ben indult, és bár a megalakulás környékén még akadtak rövid életű tagságok, a közönség által ismert ötös azóta változatlan: Szigeti Ferenc, Gidófalvy Attila, Kiss Zoltán Zéro, Kocsándi Miklós és Takáts Tamás. A zenekar a nyolcvanas évek elején vált igazán népszerűvé. A keményebb rockalapokat dallamos énektémákkal és ötszólamú vokálokkal ötvöző hangzás, a látványos színpadi megjelenés és az elefántos jelképrendszer hamar felismerhetővé tette az együttest. A Keleti éj, a Senki lánya, az Apáink útján, a Barátok nélkül vagy Az áruló sokak számára ma is a fiatalságuk zenei emlékei közé tartozik.
Egy dal azonban különleges helyet foglal el a Karthago történetében.
Az, amelyet eredetileg csak egyszer akartak eljátszani
A Requiem egy 1981-es székesfehérvári koncerten elhunyt, 16 éves fiú emlékére született. A tragédiát hosszú időn át legendák övezték: sokáig úgy tartották, hogy a fiút a tömeg taposta halálra, ám a történet későbbi feltárása ezt cáfolta. A valós eseményekről és a korabeli mendemondák kialakulásáról korábbi cikkünkben részletesen beszámoltunk.
A zenekar eredetileg egyetlen alkalommal szerette volna előadni a megemlékezésnek szánt dalt. A közönség reakciója azonban mindent megváltoztatott: a Requiem a Karthago legismertebb szerzeményévé, koncertjeinek elmaradhatatlan részévé vált. Nemzetközi sikert is hozott: 1983-ban a zenekar ezzel nyerte meg az ausztriai villachi dalfesztivál nagydíját, Máté Péter nagyzenekari hangszerelésével. A dal történetéhez azóta újabb és újabb koncertélmények kapcsolódtak. Az egyik legemlékezetesebb éppen a Karthago előző nagy arénakoncertjén történt.
Amikor elhallgattak a hangszerek, a közönség énekelt tovább
2019 áprilisában a zenekar fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepelte a Budapest Sportarénában. A koncerten látványos színpadkép, vetítések, lángok és füst kísérték a dalokat, de a műsor nem alakult minden pillanatában a tervek szerint. A Requiem befejező részénél előbb Gidófalvy Attila hangszerei, majd Szigeti Ferenc gitárja és Takáts Tamás mikrofonja is elnémult. Az áramszünet miatt megszakadt a produkció, a közönség azonban nem hagyta abba az éneklést: újra és újra felhangzott a refrén, a frontember pedig a színpad elejéről vezényelte a nézőket. Így a technikai malőrből megszületett a koncert egyik legszebb pillanata - várjátok ki, egészen a végén van:
Közel öt évtized után: Utolsó dübörgés
A 2027. április 17-re meghirdetett koncert az eddigi közös történet lezárásaként jelenik meg a szervezők bejelentésében. Az Utolsó dübörgés cím egyértelműen búcsúra utal, ugyanakkor fontos különbség, hogy a közlemény utolsó arénakoncertet említ, nem pedig a zenekar végleges feloszlását. Arról egyelőre nincs szó, hogy az öt zenész a későbbiekben kisebb helyszíneken sem lépne fel együtt.
A mostani koncerten a szervezők ígérete szerint a közel fél évszázados repertoár meghatározó dalai hangzanak el. A pontos műsorról és az esetleges vendégfellépőkről egyelőre nem közöltek részleteket.
Karthago




























Szólj hozzá!