Ötven album, öt Grammy-díj, négyezernél is több koncert. Címszavakban így lehetne összefoglalni a világ egyik leghíresebb a capella énekegyüttesének 50 éves történetét. A The Swingle Singers február 1-jén a Művészetek Palotájába érkezik, hogy a fél évszázad daltermése mellett néhány új szerzeményt is átnyújtson a magyar közönségnek.
A vokálcsapat története Párizsban kezdődött 1962-ben, amikor a Blossom Dearie irányításával működő Blue Stars of France énekegyüttes tagjai elhatározták, hogy gyakorlásképp bonyolult, többszólamú hangszeres kompozíciókat dolgoznak át énekhangra. Miközben épp Bach Wohltemperiertes Klavierján rágták át magukat, egyiküknek szvingelni támadt kedve a szólamában - s máris megszületett a Swingle Singers. Az alapító tagok között Ward Swingle, Anne Germain, Jeanette Baucomot mellett Michael Legard húgát, Christianét is megtaláljuk, aki tíz évig vezető szopránként énekelt az együttesben. Első albumuk, a Jazz Sébastien Bach 1963-ban jelent meg, és - bár csak ajándéknak szánták barátaiknak és rokonaiknak - egyből óriási siker lett: az Egyesült Királyságban és az USA-ban is a listák élére tört, legjobb kórus kategóriában a Grammy-díjat is megnyerték. A hatvanas években a klasszikus átiratokkal elért siker megállíthatatlannak tűnt, hiszen a öt év alatt még négy Grammyt söpörtek be, egyiket a New York-i Filharmonikusokkal és Luciano Berióval közösen érdemelték ki.
1973-ban az eredeti francia csoport feloszlott, Ward Single Londonba költözött, és hamarosan új tagokkal debütált a Swingle II. A csapat a későbbiekben The Swingle, majd The New Swingle Singers néven is koncertezett, míg végül eljutottak a ma is használt The Swingle Singers névig. Sikerük profizmusukban és eredetiségükben rejlik, az eltelt évtizedek alatt elképesztően gazdag repertoárt építettek fel. Stílustól függetlenül kevés olyan ismert zenei alkotás van, amelyet nem formáltak át a saját szájízük szerint. A barokk és klasszikus zene után jött a pop és a kortárs komolyzene. Így lehet, hogy koncertjeiken Mozart, Vivaldi és Händel jól megfér a török folkkal és Astor Piazzollával, a Beatlesszel és Beyoncéval, és persze az elmaradhatatlan slágerrel, Beethoven 5. szimfóniájával. A film- és sorozatkészítők is szívesen dolgoznak velük, énekük a Szex és New York, a Miami Vice, Az elnök emberei sorozatokban és Az Ünneprontók ünnepében is hallható.
A Swingle Singers mai, hét tagból álló felállásában csupa fiatal énekművész szerepel, akik közül még senki sem élt az eredeti Swingle megalakulásakor. Életrajzaikba belepillantva kiderül, volt, aki a régészeti és antropológiai, vagy éppen a mérnöki pályát cserélte énekesire. Az egyik szoprán – Joanna Goldsmith – hangját pedig a Narnia krónikái, a Harry Potter, a Prometheus és az Artúr karácsonya filmekben is hallhattuk már. 2009 óta saját nemzetközi a capella fesztivált működtetnek Londonban, és azóta ténylegesen meg is újították repertoárjukat, Björköt és Joni Mitchellt is műsorra tűzték. Emellett a virtuális térben is jelen vannak, twittelnek, vicces videókat gyártanak, internetes spotokon szólnak rajongóikhoz. És azon sem kell meglepődni, ha Dubajban vagy a londoni metróban egy álruhás, rögtönzött utcai koncerttel lepik meg az arra járókat. A Swingle Singers tehát egy fiatalos és trendi csapat, akik teljes odaadással, szakmai alázattal, az eredeti együttes örökségének teljes jogú letéteményeseként járják tovább a világot, és maradnak a világ egyik legünnepeltebb a capella együttese.
A calypso nem csupán egy könnyed latin tánc. Magát a szót állítólag 1883-ban használta először egy aggódó helyi lelkész, annak a botrányos táncnak a leírására, amit „elfajult” fiatalemberek műveltek elfajult fiatal lányokkal. Annak idején egy magára valamit is adó calypso-énekes egyszersmind Trinidad történetmondójának is számított, a legsúlyosabb társadalmi kérdéseket ecsetelve, kegyetlen humorral, kíméletlen szarkazmussal - innen is eredeztethető furcsa, jellegzetes „művésznevük”. Ezt a hagyományt újította fel a Lord Mouse, aki az aranykor hangulatát hozza el minden koncertjén, mégis végtelenül mai.
Az Amerikából Berlinbe települt Lord Mouse nevéből és Go Calypsonian címmel 2013-es albumából is a hagyomány köszön vissza. „Egér úr” öt évvel ezelőtt csak egy szolidabb létszámú zenekarra gondolt, de a válogatón az összes jelentkező megtetszett neki, és egyiket sem volt szíve visszautasítani. Így most végül is tizenheten alkotják a „multikulturális macskazenekart”. Az Oroszországból, Lengyelországból, Ausztráliából, Brazíliából, valamint az Egyesült Királyságból, Franciaországból, illetve az Amerikai Egyesült Államokból érkező - a régi trinidadi hagyományoknak megfelelően kellőképp „elfajult” fiatalok jelentik a mai napig a világ egyetlen calypso big bandjét. A vidám banda nem törekszik „modernitásra”, kerüli a fúziókat és az elektronikát. Különleges és ismerős világot idéző lemezük nem csoda, hogy egyből nosztalgikus atombombaként robbant a világzenei rádiókba.
Február 1-jén minden adott a fergeteges zeneinvázióra: fúvóskar, bájos vokalista hölgyek, elragadó szövegek és megannyi latinos boldogsághormon.
Szólj hozzá!