Nem igazán gondoltam arra, hogy a 80-as évek popikonjaként nyilvántartott, és a Roxy Music-kal befutó Bryan Ferry valóban jó koncertet tud adni. Valószínűleg nem álltam egyedül ezzel a véleményemmel, mert alig pár ezren jöttek csak el megnézni őt, viszont a rendezők lehetővé tették a szabad mozgást, így aki tombolni akart, az lejött a dühöngőbe, aki meg elfáradt, az keresett magának egy üres széket.
Semmi előzenekar, csupán egy apró késés, és máris elkezdődött a koncert az I Put a Spell on You-val. Amint Bryan Ferry kilépett a színpadra, rögtön arra gondoltam, hogy már nem fiatal (a koncertet is azért kellett hónapokkal elhalasztani, mert kórházba került) és vajon mennyi az, amit magából ki tud adni. Megszólalt, és olyan hihetetlen erő jött belőle, hogy nem lehetett észrevenni őt. Ez a fajta színpadi jelenlét nem a dalokból, vagy azok előadásából jön, ez közvetlenül az emberből ered, aki előadja azokat. Teljesen Ringo Starr-ra emlékeztetett, mert elsőre mindketten bohókás öregurakra emlékeztettek, de mégsem lehetett szem elől téveszteni őket, akármit is csináltak. Az is közös bennük, hogy túl vannak a világsikeren, rengeteget átéltek már, és cseppet sem bánják, ha másra vetül a reflektorfény. Bryan Ferry sem szégyellte magát, mikor elment leghátulra a szintetizátor mögé, és hagyta, hogy zenésztársai megmutassák tudásukat.
Visszatérve a dalokhoz: elég vegyes volt a számlista. Természetesen volt Roxy Music is, a tavalyi Olympia lemezről is játszott 4 számot, de Bob Dylan, Neil Young és John Lennon is képviseltette magát zeneileg. Ilyenkor mindig belém költözik a kisördög, összehasonlítom az elhangzottakat az eredetivel, és általában az a vége, hogy nem lett volna szabad feldolgozni. Bryan Ferry viszont tökéletes volt, sok számot úgy játszott el, hogy még jobbnak is ítéltem, mint ahogy az eredeti előadója énekelte, és ez ritka dicséret még a legnagyobbaknál is. 19 számot hallhattunk egy 20 perces szünettel a közepén, és igazán nehéz helyzetben vagyok most, hogy megmondjam, mik voltak a kedvenceim. Erős rosta után talán az Alphaville, a Smoke Gets in Your Eyes, a Love is The Drug jön szóba, de olyan egyenletesen magas volt a színvonal, hogy egyszerűen nem találok olyan momentumot, amibe bele tudnék kötni.
A közönség is így érezhette, mert már a második szám után a lába előtt hevertünk, természetesen velem együtt. Sosem gondoltam volna magamról, hogy nevetve tapsolom meg, mikor egy 66 éves énekes amúgy öregesen megrázza a fenekét és közben kacsint egy kétértelműt. A hangulatot jellemzi, hogy még a karzatról is kapott érte tapsot, el is mosolyodott rajta.
Meg kell említeni a kísérőzenészeit, hiszen mind nagyon képzettek és technikásak voltak. Ketten mégis kiemelkednek közülük, az első Paul Thompson a Roxy Music eredeti dobosa, aki szelíden meghúzódott a háttérben, és csak a bemutatásnál derült ki, ő is tagja a csapatnak. Második híresség Chris Spedding, aki Brian Eno-val, Nick Mason-nel, Elton John-nal is játszott együtt, de ő is közreműködője volt a Roxy Music lemezeinek. Fantasztikusan játszott és olyan szólókat vágott le, hogy virtuozitásban engem Joe Satrianira emlékeztetett, de annak minden öncélúsága nélkül, ügyesen belesimulva a számokba. Jorja Chalmers szaxofonozott és állt a billentyűk mögött, és ő is hatalmas tapsot kapott egyrészt a tudásáért, másrészt szépségéért. A Jealous Guy után olyan hamar felkapcsolták a nézőtér lámpáit, hogy el sem akartam hinni, már vége is. Annyira a koncert hatása alatt álltam, hogy még jó pár percig ott álltam és vártam a csodára, hátha visszajön még egy ráadás számra.
Bryan Ferry magabiztosan utasította maga mögé mindazon előadókat, akik megöregedve már csak a múlt emlékeiből képesek megélni. Bebizonyította, hogy az életkor csak egy dolog, Roxy Music fénykorát idéző előadásmóddal kápráztatta el a Sportaréna közönségét. Reméljük záró szavait komolyan gondolta, és visszatér hozzánk, én biztos várni fogom.
Szólj hozzá!