Pedig minden olyan hagyományosan kezdődött: mikor bementem az Aréna nézőterére, egy közönséges porondot láttam, melynek szélére oda voltak készítve az artisták kötelei. Semmi sem utalt arra, hogy ma az év legnagyobb szenzációját fogom látni, csak a halk zsivaj morajlott a nézőtérről. Telt ház volt, egy tűt sem lehetett leejteni, ezt jelzi az is, hogy az utolsó jegyeket hetekkel előtte eladták már. Más szempontból is különleges volt ez a mai nap, a fellépők kéthetes szünet után nálunk kezdtek először, így kipihenten és őszintén mosolyoghattak ránk. Idősebbek és fiatalok keresték a helyüket, de óvodásokat is láttam, akik csillogó szemekkel nézegették a szórólapokat. A hagyományos rezesbandát itt egy komplett zenekar helyettesítette, ráadásul egy gyönyörű hangú énekesnő adta a főszólamot. Tőle hallottuk a nálunk kultikussá vált Alegria dalt is, mely nálunk Magyarország néven volt hallható.
Visszatérve a kezdéshez: lehet akármi egy cirkuszi előadásban, de van, ami soha nem hiányozhat, ezek a bohócok. Most is ők kezdtek, szemtelenül bementek az első sorokban ülők közé, simogatták a fejüket, és hagyományosan igyekeztek borsot törni az orruk alá. Mikor kimentek, nem távoztak végleg, a számok között vissza-visszajöttek, és mókásabbnál mókásabb dolgokat műveltek. A paripás bohóc megbokrosodott lova vagy a papírrepülős rész még most is mosolyt csal az arcomra, olyan jól eltalált és kacagtató volt.
Kezdődjön hát az előadás, amelyből csak részleteket emelek ki, hogy ha valaki május 20-ig még elmegy megnézni, ne gondolja azt, hogy minden poént lelövök. Ami legjobban megragadt bennem, az a fellépők különleges ruházata volt: mindannyian valami egészen furcsa stílusban öltözködtek. Amolyan behatárolhatatlan, selyem és bársony keverékébe, mely egy kissé a középkor ruhakölteményeit idézte, de volt benne olyan stílus is, mely akkor még nem is létezhetett. Bohókás kalapok, libbenő hatalmas tollak és testre feszülő selyemruhákból kialakított, semmi másra nem emlékeztető különlegességek voltak ezek, melyek tökéletesen illettek az előadás arculatához. A másik fontos dolog, melyet fentebb említettem már, az a zene volt, melyről szintén felsőfokon tudok csak megemlékezni. Néha teljesen visszafogott volt, szinte csak aláfestésként szólt, máskor pedig hangosan lüktetett, erőt adva ezzel a produkciónak. Nem véletlen, hogy külön is díjazták, mert behatárolhatatlan, de mégis egyedi. Volt, hogy trombita, hegedű és dob szólt, aztán egy hirtelen váltással trance zenévé alakult, hogy a következő pillanatban mosolygós hippi-idézővé transzformálódjon. Nem lehetett eligazodni rajta, és én is feladtam az elemezgetését, inkább elmerültem benne, és hagytam, hogy összeolvadjon a látvánnyal.
Azok kedvéért, akik nem tudják elképzelni, kik léphetnek fel egy cirkuszi előadásban, mégis megemlítek párat. Gumiszőnyeges akrobaták, akik több méterre is felrepültek, s közben úgy keresztezték egymás útját, hogy a nézők szíve majdnem megállt, azt lesve, nem történik-e bajuk. Persze, nem történt semmi, de ettől csak még izgalmasabb lett az előadás. Kínai guminők, akikben mintha nem is lett volna csont, ketten úgy összegabalyodtak, hogy azt sem tudtam, melyik testrész kihez tartozik... Ami nekem még nagyon tetszett, bár ebben a hihetetlen műsorban ilyet kiválasztani is nagyon nehéz, az a tüzes mutatvány volt. A két akrobata mintha nem is érezte volna a tűz melegét, maguk alatt húzták át a fáklyákat, belefeküdtek a tűzbe, és még a lábukkal is egyensúlyozták. Ilyet biztos nem látni máshol, sőt ebben az esetben nem elcsépelt, hogy világszenzáció volt, amit láthattunk.
Az Alegria társulata megmutatta, mi is az a világszám, a résztvevő artisták produkciója egyedülálló, lélegzetelállító és fantasztikus volt. Az, amit ezen az estén kaptunk tőlük, az kortól függetlenül mindenki számára életre szóló volt, és a sikert az is jelzi, hogy a látogatók közül rengetegen a két évvel ezelőtti Saltimbanco után döntöttek úgy, hogy a mostani előadást is megnézik.
Kihagyhatatlan élmény, páratlan előadásban és mindezt egy fantasztikus társulattól - ez az Alegria.
(D)
Szólj hozzá!