Joe Cocker bombasztikus koncertet adott a Sportarénában.

67 éves lett, de a kor nem látszott meg rajta, az a fajta kisfiús huncut csillogás ült a szeme sarkában, ami villámcsapás-szerűen képes elrabolni a női szíveket. Talán nem a legfiatalabbakét, mert olyat nem láttam, a közönség java része a 40 feletti korosztályból érkezett, és persze párosával, mert így szép az élet. Előzenekar nem volt, de nem is tudtam volna elképzelni senkit, aki ebben a műfajban képes lenne megmozgatni a közönséget. Egy kis kitérőt azért megér a mozgás, most is elkövettek egy hatalmas hibát, ami még napokkal később is fáj, ha visszagondolok. Nem volt lehetőség arra, hogy felálljunk és táncoljunk, pedig a Summer in the City-t vagy a You Can Leave Your Hat On-t olyan jó lett volna állva élvezni. Az egyetlen erre hajlamot érző nézőt a helyi biztonsági erő villámgyorsan visszaparancsolta a székére, ettől nekem is kicsit megkeseredett a szám íze.

Kanyarodjunk azért vissza a koncert elejére, a Hitchcock Railway volt az első nóta amit elénekelt, közvetlenül azután, hogy a nézők sikoltozása és tapsa elhalt, amit hálásan fogadott. A siker előre borítékolása nem volt lutri, az elmúlt évek alatt adott kereken tíz koncertje mind döbbenetesen jó volt, és a számok listáját nézve most is biztosra ment. A turné nevét adó új lemezről is csak két számot adott elő (Unforgiven, Hard Knoks), a többit a régi klasszikusok adták. Újabb kitérő, de érdemes meghallgatni ezt a lemezt is, mert a rajta található számok olyan erősek, hogy szerintem benne van a legjobb 10 Joe Cocker album között.
A várakozásnak megfelelően jöttek szép sorban a legismertebbek, amelyek a szívünkhöz közel állnak sok éve: Summer in the City, N'oubilez Jamais, You Can Leave Your Hatr On de a Beatles-feldolgozásaiból is hallhattunk. Senkivel össze nem téveszthető, rekedtes hangját ennyi színpadon töltött év után is ugyanolyan élvezetes hallgatni, nekem a meglepetést a magas hangok jelentettek, amit majdnem minden dalban bevetett. Hogyan képes vajon valaki 67 évesen is ilyen gyönyörűen énekelni, ez maga is már olyan csoda, amit személyesen látni kell, mert ha valaki mesélné, nem hinném el.
Nagyszerű zenészek kísérték: 2 gitár, zongora, szintetizátor, szaxofon, dob és 2 énekes. A dobost kivéve mindegyiküknek jutott pár perc hogy bebizonyítsák ők is kiválóak, és amit hallottam az ebben megerősített.
Utoljára említem meg a színpadot, mert szinte semmit sem lehet elmondani róla, semmi kivetítő, semmi tűz vagy lézerfény, pár vokálos hölgy és nagyjából ennyi, amit el lehet mondani. Joe Cocker is egy, akár hétköznap is hordható ruhát viselt kék inggel és lila öltönnyel. Nem is kellett több, nekem legalábbis nem volt hiányérzetem, mert így csak és kizárólag a zenére figyelhettem.

Három ráadás számot is hallhattunk, egy Beatles, egy Ella Fitzgerald feldolgozást és zárásként a High Time We Went-et.

 

Érdekesség még, hogy Budapestről souvenirként nem magyar bort, szalámit vagy ehhez hasonló hagyományos turista emléket visz magával, hanem paradicsommagot. Koncertturnéi között ugyanis Colorádóban farmerkedik, és kedvence a paradicsom, a lehető legtöbb fajtát igyekszik összegyűjteni.

 

Az a hír járja, hogy a visszavonulást fontolgatja, és ez a búcsúturnéja. ami ha igaz. akkor roppant sajnálatos. Joe Cocker életkorát meghazudtolóan hihetetlen színpadi erőt sugároz, és hangja még ma is elképesztően jól szól. A magam részéről nagyon sajnálnám, ha a jövőben a kertészkedésnek szentelné idejét és többet nem láthatnám.

 

Setlist:
Hitchcock Railway
Feelin' Alright
The Letter
When the Night Comes
Unforgiven
Summer in the City
Up Where We Belong
You Are So Beautiful
Hard Knocks
N'oubliez jamais
Come Together
You Can Leave Your Hat On
Unchain My Heart
With a Little Help from My Friends

 

Ráadás:
She Came in Through the Bathroom Window
Cry Me a River
High Time We Went

 

- dinnye -