Nos, ez utóbbiakból a beengedés és helyek elfoglalásakor még semmi nem derült ki, a színpad közepén egy lépcsősort láttunk, és 5 óriási ledfalat.
Az alaphangulatot jól megválasztott ír zenék adták, már ez is jó hangulatot teremtett, még a közelemben álldogáló biztonsági őr is kopogta a ritmust a cipősarkával. Persze erre a fajta zenére annak is táncolni támad kedve, akik egyébként az üldögélős típusba tartoznak.
A közönség, akik óvodáskortól 60-asokig volt jelen, vidáman, nevetgélve rágcsálta a perecet és itta hozzá a kólát. Sokan vásároltak szép pólókat vagy éppen tollas kalapot, de keletje volt az együttest ismertető füzetnek és DVD-nek is.
A nézőtér elsötétedése után magyar és angol nyelven üdvözöl minket egy láthatatlan bemondó „a világ leglátványosabb táncprodukcióján".
Megszólal a jól ismert zene, fáklyákat látunk, és a sok összegubózott figurából kiemelkedő, a szivárvány színeiben pompázó bohócruhás alak, a Kis Lélek indítja el a varázslatos előadást.
A kerettörténetet az ír folklórból merítette Michale Flatley, klasszikus történet ez a jó és a gonosz küzdelméről. A jót a Tánc Ura személyesíti meg, aki természetesen leginkább fehér ruhát visel, ő védi meg az embereket a Sötét Úr ellen, aki fekete-ezüst ruhát visel. Mindkettejüknek van szerelmetes párja és természetesen barátai akik segítenek.
Elsőnek kék ruhás lányok szökelltek a színpadon olyan könnyedséggel, mintha legalábbis vattából lenne a testük és rugó lenne a lábaikban.
Berobban a színpadra a Tánc Ura, ritmusra emelkednek a lábak, kopognak a sarkak, és máris egy másik világban találja magát 5 ezer ember. Az első szám végétől az utolsóig vastaps, fütty és kiabálás volt a táncosok jutalma. Teljesen megérdemelten, mert szinte a fizikai törvényeket megszegve dobálták a lábaikat a pattogós ritmusokra. Talán nem érték utol tanítómesterük Guiness-rekordját, aki másodpercenként 35 tapra, vagyis talajhoz érintésre volt képes, de ott vannak a nyomdokaiban, az biztos. A Mester maga választja ki táncosait, és bizony igen kemény feltételeket szab annak, aki tagja akar lenni csapatának, hiszen a név kötelez.
Az első részben megismerhetjük a szereplőket, a jókat, a rosszakat, az előbbieket a Kis Lélek támogatja, amire szükségük is van, hiszen a gonosz mindig kísért.
Az új jelmezek igazán csodálatosak. A zenéhez maximálisan igazodtak, vagyis a tündéri könnyű libegő-lebegő , a hajnal fényeiben pompázó persze a főszereplőnek persze arany dukált. A gonoszok fekete-ezüst, kommandós ruhára emlékeztető ovarallt kaptak és kemény, pattogós zenét.
Meglepetést is kaptunk, hiszen amikor a színes ruhás lányok táncát néztük, elandalodtunk szép látványon, de hirtelen ledobták magukról az egybe ruhát, és kiderült, fekete bikini van alatta, és nem is azok, akiknek először gondoltuk őket. De ezt senki nem bánta, hiszen így többet láttunk a csodálatos táncos lányokból, akik szerencsére nem sajnálni valóan csont soványak, mint a klasszikus balettet táncolók, hanem kicsattanóan egészséges, nőies, izmos (főleg vádliban) hölgyek.
A látványt igen hatásosan fokozta a 4 hatalmas kijelző, amiken fáklyák, jégcsapok, ír dimbes-dombos zöld vidék, vörös rózsa vagy akár halálfej is megjelent, sokkal élethűbben és érzékletesebben, mintha sima kivetítők lettek volna.
A klasszikus ír népzenéből is jutott a mai estére, egy gyönyörű énekesnő jött ki háromszor is a színpadra,. kétszer angolul, egyszer gondolom ír nyelven énekelt, csodálatosan gördülékeny, sima hangon.
Az én maximális csodálatomat a két hegedűs lány vívta ki, őszintén szólva erősen figyeltem őket, hogy csak imitálják-e a zenélést, mert szinte hihetetlen teljesítmény az egyre gyorsuló ritmusra olyan tökéletesen hegedülni és szökdécselni egyszerre. De valóban megtették mindkettőt, hogy hogyan, azt el se tudom képzelni. Valószínűleg a közönség is ezt gondolhatta, hisz szűnni nem akaró vastapsot kaptak.
20 perc szünet következett. Sokan mentek oda a színpadhoz hogy megtapogassák és megnézzék nincs-e alatta rugó ami segítené a táncosokat de csak egy sima fa padlót láthattak, semmi sem segítette őket.
A második rész a Sötét Úr, és a Kis Lélek küzdelmével kezdődött és itt említek meg egy fontos dolgot. Dagadhatott a lelkünk a büszkeségtől, hiszen ez a két főszereplő magyar: a gonoszt játszó Papp Zoltán és Krén Andrea Michael Flatleyvel is többször állt már egy színpadon. Papp Zoltán még együtt is táncolhatott vele, 2005-ben került a társulathoz, és 2009-től már megkapta ezt a hatalmas lehetőséget. Krén Andrea 13 éves kora óta foglalkozik ír tánccal, világbajnokságokon is részt vett, mielőtt bekerült ebbe az együttesbe. Ők egy pár a magánéletben is, nyilván ez is segíti őket az egymásra hangolódásban a színpadon.
Még 2 magyar férfi tagja a társulnak, és ha azt nézzük, hogy az összlétszám 22 körül van, akkor azt nagyon nagy dolognak tartom, hogy 4 magyarnak sikerült bekerülnie oda, ahová csak nagyon keveseknek sikerül.
Ebben a részben kiteljesedik a cselekmény, van összecsapás a jók és a rosszak között, tüzes, szerelmes tánc, gonosz csábítási kísérlet, amely persze kudarcba fullad, és a végül (mily meglepő, de) a fehér ruhás szerelmesek egymáséi lehetnek. Nekem nagyon tetszett a csábító lányt játszó főszereplő, aki az első részben testhez tapadó fekete, most vérvörös ruháján csípőnél egy fekete kéznyommal táncolt. Mindig könnyedén, szinte játékosan mozgott, úgy szökellt föl-le a lépcsőkön, mintha ezt akármelyikünk is megtehetné. Csalóka ez a kép, ha valaki azt hiszi könnyű utánozni próbálja meg otthon és rájön hosszú évek tanulása és gyakorlása kell hozzá.
A végső, nagy összecsapásban remekelt a két férfi főszereplő, a zene szárnyalt, a táncosok lába szemmel nem is volt követhető, de a Kis Lélek segítségével természetesen győzött a JÓ. (bár én a magam részéről hazánk fia miatt a gonosznak is drukkoltam kicsit...).
A közönség vastapssal, és még további vastapssal köszönte meg ezt a felejthetetlen estét, de volt sikoltozás, lábdobogás, füttykoncert. Papp Zoltán virágcsokrot is kapott, gondolom nagyon jó érzés volt neki kis hazájában fellépni.
Ráadásként sztepptáncot is kaptunk, újra, és újra vastapssal.
Nem is csodálom, hogy senki nem akart hazamenni, mert felejthetetlen két órát töltöttünk az Arénában. Ugyan a színpadon kívül csak egy valaki perdült táncra, egy 2-3 éves tündéri kislány, aki a 2. részt elejétől fogva végig pörögte-forogta a sor szélén, de mindnyájunkat elvarázsoltak az ír ritmusok, és a profi, de mindig mosolygó táncosok.
Velem ritkán történik meg az, hogy hosszú időre ki tudok kapcsolni, minden gondomat és bajomat kint hagyom az ajtón, és teljesen átadom magam egy előadásnak. A tegnapi Lord of the Dance ezek közé tartozott, minden pillanatát áthatotta a mese és a varázslat, az első pillanatoktól kezdve bűvkörébe vonva a több ezer nézőt. Egy tökéletesre csiszolt nagyszerű gyémántot láthattunk tegnap, egy olyan előadást mely sok éve műsoron van de még mindig megvan benne az a bizonyos isteni szikra mely felejthetetlenné és utánozhatatlanná teszi.
Szólj hozzá!