Korrekt kezdéssel indult a koncert, és hűen követte a szokásos trendeket, azaz nem volt túldíszítve, sem agyonbonyolítva. Pár a mennyezetről lelógatott gyertyáslámpa és egy hatalmas vetítővászon adta meg a hangulatot, de a spirituális élmény átéléséhez kellett Loreena hangja is. Nem fiatal már, hölgyeknél egyébként sem illik életkorra hivatkozni, de egészen elképesztő, hogy milyen hangja van. Hol finoman szárnyal, hol alábukik és mélységeket idéz meg, de bármit is csináljon vele, mindig képes arra, hogy a dal részévé váljunk.
Elsötétedett a színpad, és elsőként zenészei jöttek fel, hogy a Sperde Hollvedell dallamaival indítsák a koncertet. Érdemes róluk megemlékezni, mert mindegyikük kiválóan kezelte hangszerét, és nélkülük nem lett volna ennyire csodálatos az élmény. Roy Dodds dobolt, Ben Grossman harmonikázott és ütős hangszereken kísért, Ian Harper fuvolán és fúvós hangszereken játszott, Brian Hughes gitározott, Hugh Marsh hegedűn kísért, Tony McManus mandolinon és buzukin játszott, Duley Philips basszusgitározott, és legvégül, egyetlen hölgyként, Caroline Lavelle csellózott.
Loreena új lemezéröl, a The Wind That Shakes the Barley-ről is játszott számokat, de szerencsére rengeteg régebbi slágerét is eljátszotta. A 20 szám közül mindössze 6 volt új, a többit a 27 éves pályafutása alatt megjelent 8 másik lemezről válogatta össze. Az első szám, amire igazán felkaptam a fejem, az a The Highwayman volt, meseszép dallama és a belőle áradó csodás meseszerűség megadta az egész további előadás alaphangulatát. Nem véletlen a figyelmem, mert utólag rákeresve a youtube-on is azt láttam, hogy majdnem 3,5 millióan nézték eddig meg. A számok között hosszasan mesélt, azok keletkezéséről, az érzésekről melyek megírásukhoz vezettek, és aki figyelmesen hallgatta, az apró titkokat is megtudhatott. A közönség elsőre csöndesnek tűnt, de a számok közti tapsból és éljenzésből ítélve nagyon tetszett nekik az előadás. Amikor Loreena énekelt, inkább nyitottak voltak és befogadták a zenéjét, átengedve magukat annak az álomvilágnak, melyet teremtett. Még egy érdekesség vele kapcsolatban, hogy ennek kicsi és törékeny nőnek a hangja nem elveszett a hatalmas térben, hanem kitöltötte és megtelítette a sportaréna levegőjét. Olyan volt, mintha mindenhonnan kelta zene szólt volna, nemcsak a színpad felől, hanem oldalról, sőt felülről is. Mint egy bölcső, körülölelte hallgatóságát, és szó szerint beleringatta, belevitte őket a dalba. Érzelmeket és érzéseket közvetített felénk, így teljesedhetett ki például a Stolen Child mondanivalója. Ezen szám volt számomra a koncert egyik csúcspontja, ennek csodaszép dallamvilága kiegészítve Loreena szuggesztív előadásával még sokáig emlékezetessé teszi számomra ezt a mai napot.
A The Lady of Shalott jelezte, hogy lassan véget ér minden, de szerencsére még három ráadásszámot kaptunk. A Never-ending Road és a The Parting Glass olyan volt, mintha egy dal lenne, Loreena szünetet sem tartot,t közben az utána következő Huron 'Beltane' Fire Dance viszont alaposan felrázott mindenkit. Hatalmas taps és sokáig tartó éljenzés jelezte az elismerést, és azt, hogy amit Loreena Mckennitt előadott azt szerette és elismerte a közönség.
Számlista:
Spered Hollvedel
Morrison's Jig
Bonny Portmore
The Star of the County Down
The Highwayman
The Emigration Tunes
As I Roved Out
Down by the Sally Gardens
The Bonny Swans
The Wind That Shakes the Barley
Raglan Road
All Souls Night
Santiago
Stolen Child
The Lady of Shalott
The Mummers' Dance
The Old Ways
Ráadás:
Never-ending Road (Amhrán Duit)
The Parting Glass
Huron 'Beltane' Fire Dance
Szólj hozzá!