Már a metrón meg lehetett ismerni, ki az, aki a koncertre jön: aki zenészforma volt, az biztos, hogy velem együtt a Stadionoknál szállt le. Nagyon sokakon láttam régebbi koncertek pólóit, de ami a legmeglepőbb volt számomra, az az, hogy a CD-k milyen tempóban fogytak. Minden eladott pólóra 3 CD-t lehetett számolni, ami a mai letöltögetős világban több mint ámulatba ejtő. Később rájöttem, hogy Marcus Miller zenéjéhez hangulat kell, egy kellemes fotel, némi finom ital, lágy fények, és akkor lehet betolni a zenegépbe a CD-t, melynek hallgatása kitölti a következő egy órát...
A koncert is nagyjából így zajlott, körülbelül 4000 ember volt rá kíváncsi, de senki fel nem rótta neki, hogy közel fél órát késett. A várakozás izgatottsága ülte meg a sokat látott Sportaréna nézőterét, halk beszélgetés moraja hallatszott csak, és közben fél szemmel figyeltük a színpadot. Nem volt túldíszítve, a hátteret a legújabb 2012-es Renaissance kék borítója uralta, mely egész koncert alatt kint volt, a hangszerek kipakolva, és nagyjából ennyi volt minden...
Egyszer csak megjelentek a zenészek, felpattantak a színpadra, és keződött az előadás. Érdemes név szerint is megemlíteni őket, bár állandó csapatról van szó. Alex Han szaxofonozott, Kris Bowers billentyűzött, Maurice Brown kezelte a trombitát, Louis Cato dobolt, Adam Agati gitározott, Marcus Miller basszusgitározott és basszusklarinétozott. Maurice Brown az első pillanattól fogva külön életet élt, táncolt, hajladozott, ritmusra tapsolt, vagy a fejével bólogatott. Olyan is megesett, hogy kiment pihenni egyet, és a függöny másik oldaláról adott le egy trombitaszólót. Hatalmas arc, mondhatnánk rá, végig mosolygott, és látszott rajta, ez az a fajta munka, amit első perctől kezdve élvezettel csinál. A számomra legkellemesebb részeket Kris Bowers szolgáltatta, mikor egy igazi zongorán játszott, kísérve Marcus Millert, aki basszus klarintéttal felelt neki. A hangulat teljesen olyan volt, mintha egy füstös New York-i jazz klubban hallgatnánk őket, a hangzás is ennek megfelelően fátyolos és érzéki volt. Szinte láttam magam előtt a bájos, fiatal fekete lányokat, mikor péntek esténként kitáncolják magukból az egész heti munka fáradtságát.
Rengeteget játszottak már együtt, ez abból is látszik, hogy egyetlen fejmozdulatból, egy apró intésből is értették, mi fog következni, mit szeretne zenésztársuk. A jó jazz különben is erről szól, nem begyakorolt számok gépies ledarálása, hanem mindegyikük személyiségének beleadása, az a bizonyos szívvel-lélekkel való játék. Meg is látszott ez a közönségen is, sokan szemüket lehunyva élvezték a zenét, mások fejüket ingatva adták át magukat a ritmusnak. Ilyenkor egyáltalán nem tiszteletlenség a számok közben tapsolni vagy fütyülni, sőt, egy nagyobb szóló után elismerésként még a zenészeknek is jólesik. Ebben pedig nem volt hiány, mert Marcus Miller nemcsak engedte zenésztársait játszani, hanem sokszor a háttérbe vonulva, csak az alapot játszva kísérte őket. Számsorrendbe vagy listába most nem mennék bele, a Renaissance lemez dalai uralták a koncertet, de régi klasszikusok is megszólaltak. A hangulatot csak fokozta, hogy számonként 10-15 perccel lehetett kalkulálni, ez az idő pedig tökéletesen megfelelt ahhoz, hogy teljesen beleéljük magunkat az általa sugárzott hangulatba.
Ráadásként is egy majdnem 20 perces dalt hallottunk, de a közönség még ezek után is alig akart hazamenni. Sajnos, nem volt tovább, ami egyszerre volt öröm és szomorúság is, hiszen épp most hallottunk egy élő legendát, és ilyenkor mindenki még tovább szeretné nyújtani ezeket a boldog pillanatokat.
Marcus Miller koncertje maga volt a megismételhetetlen gyönyör a fúziós jazz szerelmeseinek, és amit a színpadon láttak, még jobban fokozta szenvedélyüket. Sokan lebecsülik a basszusgitárt, de Marcus Miller megmutatta, hogy méltánytalan ez a mellőzés, brilliáns hangszer, csak tudni kell rajta játszani.
(D)
Szólj hozzá!