Állítólag az, hogy a szám – Horvát Attila szerint– sz@r lett.
A cikk és a kiemelt mondatok elolvasása után az embernek az az érzése támad, hogy egyetlen haszna van ennek az egésznek, az amúgy is milliós nézettség fölött járó megtekintések száma emelkedni fog, a kereskedelmi rádiók műsoridőt szentelnek neki és mi meg a körmünket rágjuk (nem igaz), hogy a new generation mit válaszol majd – természetesen exkluzív interjúban – a régi iskola megszólítására.
Azonban, ha elolvassátok a dalszerző posztját, akkor már egy kissé árnyaltabb a dolog – érdemes a lenti idézet után felgörgetni, és elolvasni, mit szedtek ki belőle:
"Természetesen ehhez a feldolgozáshoz is szükség volt a szerzői engedélyünkre, amit Fecóval megadtunk, én a magam részéről azért, mert semmilyen formában nem akarok a nálam fiatalabbak útjába állni.
Meglehetősen határozott véleményem viszont van, nem is csak erről a dalról, hanem az egész jelenségről, amit egy korábbi megszólalásban parazitazenéknek neveztem.
Nagyjából harminc évesek - bár a zenében már jó néhány történeten túl - voltunk, amikor ezt a dalt írtuk. Hogy még mindig él, működik és hat, annak persze örülünk.
Miközben én folyamatosan dolgoztam és dolgozom azon, hogy a ma tizen-, huszon-, harmincéves srácok is alkossanak évtizedek múlva is érvényes zenéket, azt is tudom, hogy ma az egész közeg, minden részletében merőben más, mint közel negyven évvel ezelőtt volt. Sokkal gyorsabban változnak a dolgok, sokkal szélesebb - és elaprózottabb - a választék, sokkal nehezebb olyan valamit alkotni, ami ki fogja állni a következő évtizedek minden próbáját is.
Azt is megértem, könnyebb sokak által ismert, klasszikus dalokhoz biztos támaszként visszanyúlni, mint a semmiből valami maradandót építeni.
Ha csak ugródeszkaként használják, azzal sincs sok bajom, hiszen még ezzel is valamilyen módon az eredeti további létezéséhez járulnak hozzá, akár akaratlanul is.
A feldolgozásoknak van egy lélektana. Valami annyira megfogott, annyira hatott rám, hogy azt szeretném a magam lehetőségei szerint továbbgondolni, lényegét, értékeit megőrizve hozzá tenni a magam gondolatait, érzéseit, tudását, tapasztalatait. Reményeim szerint talán sikerül egy új, másfajta, de legalább annyira értékes minőséget létrehozni.
Az viszont, ha egy önmagában érdektelen és valószínűleg fogyaszthatatlan valamit próbálnak azzal eladhatóvá tenni, hogy egy klasszikust szétszabdalnak, a lényeges részeket kiirtva valami semmi kedvéért, a refrént pedig közhelyes szinten alibiként használva nagyjából tönkre is teszik, az nem feldolgozás, hanem kiherélés.
Ahogy gond nélkül lehet érdekes, izgalmas kortárs festménybe is szalonnát csomagolni, talán nem üt át rajta a zsír.
Szerencse, hogy - nagyiparról lévén szó - egy amatőr másolatot használnak. A szalonna így se, úgy se változik bélszínné, az eredeti festmény viszont megmarad.
A kiadó, a menedzsment azt mondja, ez ma a trend, és ez a jövő, ez maga a fiatalság, a megújulás és megújítás.
Szerintem meg egy újabb bankszámla, és kész.
Ami a konkrét produkciót illeti - nem fogom linkelni, aki akarja úgyis megtalálja - egy tehetséges, jó hangú, jól éneklő srác adja elő (egy számomra teljesen értelmezhetetlen párosban). Az a rejtély, miért akar úgy énekelni, ahogy kábé nyolcezren énekelnek, és még nyolcvanezren tudnának.
Olivér, találd meg a szerzőid, akik téged fogalmaznak meg a dalaikban, és velük együtt együtt találd meg önmagad.
Arcra fel!"
Legyetek éberek, ne higgyetek senkinek. Nekünk sem :) Egyébként kivételesen érdemes elolvasni a kommentekben kibontakozó – helyenként érzelmektől fűtött – vitát.
Szólj hozzá!