A trauma mint szupererő

Florence Welch (39) lassan ugyanolyan visszatérő vendége a Szigetnek, mint amilyen biztos pont ő maga a nagy európai fesztiválokon. A Florence + The Machine 2015-ben, 2019-ben és 2023-ban is fellépett Budapesten, az idei tehát már a negyedik találkozása lesz a fesztivál közönségével. Mindhárom korábbi alkalommal a Nagyszínpad esti fő fellépőjeként érkezett, így a visszatérő headliner megfogalmazás sem túlzás.

A legutóbbi, 2023-as koncertet még a Dance Fever misztikus, táncos világa határozta meg. Azóta azonban Florence életében történt valami, ami nemcsak az új album szövegeit, hanem az egész színpadi jelenlétét más megvilágításba helyezi. Az énekesnő 2023 nyarán méhen kívüli terhesség miatt került életveszélybe. Először azt hitte, "csak" elvetélt, így a fájdalom és az erős vérzés ellenére színpadra lépett. Csak később derült ki, hogy megrepedt a petevezetéke (el is kellett távolítani), és olyan súlyos belső vérzése van, hogy sürgősségi műtétre szorul.Tíz nappal a beavatkozás után már ismét koncertezett.

Ebből az élményből született meg az Everybody Scream, amelyben a női test, a veszteség, az életkor, az anyasághoz való viszony és az előadói lét testi ára is megjelenik. Florence Welch nem tesz úgy, mintha a trauma ajándék lenne. Attól válik erővé, hogy hangot és formát ad neki, majd kiviszi a színpadra, ahol egy személyes történetből tízezrek közös katarzisa lehet. A lábadozás idején mitológiát, folk horrort, mágiáról és boszorkányságról szóló könyveket olvasott. Ezek a motívumok korábban sem álltak távol tőle, az új dalokban pedig már nem puszta díszletként jelennek meg.

Az album elkészítéséhez olyan alkotókat hívott maga mellé, akik képesek voltak kimozdítani a Florence + The Machine hangzását a megszokott nagyívű keretek közül. Mark Bowen, a nemrég nálunk járt IDLES gitárosa a karcosabb, punkosabb energiához járult hozzá, de Mitski és a The Nationalből ismert Aaron Dessner is dolgozott az anyagon. A végeredmény továbbra is felismerhetően Florence: monumentális, teátrális és időnként szinte templomi, ám a korábbinál több benne a zaj, a düh és a kontrollált kitörés. A lemez fogadtatása többnyire kedvező volt, a kritikák elsősorban azt emelték ki, ahogyan a nagyzenekari monumentalitás megfér a lecsupaszított, személyes pillanatokkal. Az új dalok nem folyamatos üvöltésre épülnek: az album ereját éppen a csendesebb részek és a hirtelen kitörések közötti feszültség adja.

Ez a dinamika a mostani turnén még erősebben érvényesül. A zenekar egyik pillanatban teljes hangerővel zúdul Florence mögött, a másikban néhány hangszerre halkul, teret hagyva az énekhangnak. A hagyományos rockfelállást hárfa, hegedű, szaxofon, szintetizátorok és ütőhangszerek tágítják, így az Everybody Scream dalai élőben egyszerre tudnak nyersek és részletgazdagok maradni.

A zenekar nevében szereplő „Machine” (Gép) valójában Isabella „Isa Machine” Summerst takarja, aki Florence Welch mellett a formáció másik alapító oszlopa, zenei agya és olyan világslágerek társszerzője, mint a Dog Days Are Over vagy a Cosmic Love. Bár a turnézással járó életmódot hátrahagyva ma már nem látható színpadon, eközben elképesztő karriert futott be: Hollywood egyik legkeresettebb zeneszerzőjévé vált, aki a Little Fires Everywhere (Kis tüzek mindenhol) című sorozat zenéjéért Primetime Emmy-jelölést is kapott, de ő felelt a Netflix-féle Sex/Life és a 2026-os The Magic Faraway Tree című mozifilm dallamaiért is. Bár jogilag és papíron továbbra is a formáció hivatalos tagjaként tüntetik fel, az Everybody Scream alkotói között nem fedezhetjük fel, az új korszak zenei világát most másokkal építette fel Florence.

A zenekar szerepe különösen fontos ezen a turnén – de nem ők a Machine, keretesben elmeséljük, kicsoda. Tom Monger hárfája régóta a zenekar egyik jellegzetes hangszíne, mellette Cyrus Bayandor basszusgitáron, Aku Orraca-Tetteth billentyűkön és ütőhangszereken, Loren Humphrey dobon, Harry Fausing Smith pedig gitáron, hegedűn és szaxofonon játszik. Nem egyszerű kísérőzenekarról van szó: ők teremtik meg azt a közeget, amelyben Florence a suttogástól az üvöltésig bejárhatja a teljes érzelmi skálát. A produkció része a négytagú Witch Choir is, amely egyszerre működik kórusként és mozgásszínházi társulatként. Fehér ruhás alakjaik, Ryan Heffington folk-horror ihlette koreográfiája és szertartásszerű mozdulataik az új lemez boszorkányos mitológiáját viszik fel a színpadra. Nem hagyományos háttértáncosok: inkább Florence köré gyűlő kórus, közösség – és a beszámolók szerint időnként kissé fenyegető látomás. A turné eddigi kritikái alapján a műsor ereje mégsem a látványtechnikában rejlik. A glasgow-i koncertet a brit sajtó sötét katarzisként és közösségi szertartásként írta le, a nyári fesztiválbeszámolók pedig azt emelik ki, hogy Florence visszatért az alapokhoz. Nincs szüksége mindent elborító LED-falakra vagy trükkök sorozatára: a látvány középpontja az emberi test marad: a sajátja megsérült, majdnem feladta, túlélte, most pedig ismét ott rohan mezítláb a színpad egyik végétől a másikig. A hangját, a mozdulatait és néha már a levegőért folytatott küzdelmét is a produkció részévé teszi. Nem véletlen, hogy az egyik kritikus Nick Cave dionüszoszi koncertjeihez hasonlította az új műsort: Florence nem egyszerűen elénekli a dalokat, hanem fizikailag is végigéli őket.

A friss műsorokban az Everybody Scream dalai mellett továbbra is helyet kapnak a nagy közönségkedvencek, köztük a Shake It Out, a Spectrum, a Rabbit Heart, a You Got the Love, a Hunger és a What Kind of Man. Az eddigi fesztiválos fellépések setlistjért nézegetve a személyes kedvencem a legvégén fog elhangozni, és én hónapok óta várok erre a pillanatra, nem csak a dalra:a dog days angol kifejezés eredetileg a nyár legforróbb, legnyomasztóbb időszakát jelenti, átvitt értelemben pedig a nehéz, reménytelen napokra utal...

A csütörtöki koncert ezért jóval többnek ígérkezik a 2023-as Sziget-fellépés folytatásánál: a Dance Fever táncos eksztázisa után most egy hangosabb, rockosabb és sötétebb produkció érkezik Budapestre. Florence Welch pedig megmutathatja, hogyan lesz a sebezhetőségből színpadi erő,  a traumából pedig  – ha nem is ajándék – valami, amivel már nem csak túlélni lehet.