A Campus évről évre fejlődik, szépül, és az aktuális igényekhez igazodva átalakul, ami nem hátrány, ha lépést akarnak tartani a piaci szereplőkkel. Piros pont a szervezőknek azért, hogy a rockzene kezét továbbra sem engedik el, noha – tapasztalataim szerint – ezen a fesztiválon sajnos egyre kevésbé igényli a közönség.
Viszonylag szerencsés időjárási viszonyok közt léptük át csütörtök délután a Campus bejáratát, ahol ebben az időszakban még kényelmesen lehet közlekedni, és nincs olyan érzésed, hogy minden ember veled szembe vonul. Gyors feltérképezést követően megállapítottam, hogy a megszokott helyszínek nagyjából a helyükön vannak, így nem okoz majd gondot megtalálni a számunkra épp aktuális színpadot.
Ami ennek a fesztiválnak az előnye, az a hátránya is egyben. Sok színpad, sok fellépő, és így óhatatlan összecsúsznak a programok, ha térben nem is, de időben mindenképp. Ezt a problémát két módon tudjuk orvosolni, vagy választunk két kedvencünk közül, vagy igazságosan elfelezzük a koncerten töltött időt. Csütörtökön több összeakadásunk is volt, így mindkét módszert be kellett vetni.
Ahol viszonylag kevesebb időt töltöttünk, az a Blahalouisina , a Margaret Island, a PASO, a Duckshell, a Mudfield, Dzsúdló, Fish! és a Danko Jones bulija volt, de a maga módján mindegyiket imádtuk. Hozzátenném, ez volt az első fesztivál, ahol egy percnél hosszabb ideig tartózkodtam Dzsúdló koncertjén, amire azt kell mondanom, hogy nem volt rossz. Habár továbbra sem leszek nagy rajongója se neki, se ennek a műfajnak - valószínűleg a karrierjét ez nem fogja megrengetni -, viszont jó volt látni és hallani, hogy élőben kifejezetten rockosra vették a figurát csapattársaival együtt.
Akikből viszont jóval többet láttam, mert nagy kedvenceim és rég jártak nálunk, az a svéd rock megkerülhetetlen csapata, a Mando Diao. Amikor annak idején bejelentették, hogy a Campusra érkeznek, kissé felhúztam a szemöldököm. Egyrészt örültem, hogy újra hazánkba látogatnak, másrészt viszont aggódtam hogy fog elsülni ez a fellépés... Sajnos az aggodalmam nem volt alaptalan, mivel a koncertkezdés előtti percekben max 100 ember lézengett a színpad előtt, és később sem lett belőle több ezer. Igaz, pont ebben az idősávban az első számú nagyszínpadon épp Azahriah dalolászott, ami még indokolhatná is a létszámhiányt, de nem tűnik életszerűnek, hogy az ő rajongóit egy kicsit is érdekelné a Mando Diao munkássága.
Ebből kifolyólag csak arra tudok következtetni, hogy hiába a Tankcsapda második napi felbukkanása – összesen három volt –, a rockzenét kedvelőknek nem bizonyult túl csábítónak a csütörtöki program a kilátogatáshoz. Ezt azért is sajnálom, mert ez egykoron a Sziget nagyszínpadát is megjárt Mando Diao, élén a rendkívül szuggesztív Björn Dixgárd énekessel, hiába hozta a megszokott szórakoztató formáját, a közönség hiánya és a megjelentek fásultsága miatt nem tudott maradandót alkotni aznap este. Ennél kicsit többet érdemeltek volna, még akkor is, ha a legközelebbi színpadon pedig a hasonlóan szórakoztató Fish! zenekar (vagyis együttes) tartott éjféli misét az egybegyűlteknek.
"Az éjjel soha nem érhet véget" alapon, 1 óra tájékán, amikor a koncertmenüből mindent elfogyasztottunk, beindul a dizsi-áradat, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenhol ugyanazok a kilencvenes-kétezres slágerek mennek, csak különböző sorrendben, különféle vegyítéssel és természetesen más-más dj-vel. Mindez a reggeli kifulladásig élvezhető, ami leginkább a fiatalok kiváltsága. A Campuson az átlag életkort eleve 20-25 év körülre saccolnám, ráadásul egyre több tizenévessel találkozhatunk, akikről már rénézésre se az jut eszembe, hogy biztos nem egy rockkoncertre készülnek, ami a fellépéseken megjelent közönség létszámából is igazolódni látszik. Részemről még nem írnám le ezt a fesztivált, mert alapvetően szerethető, és bár látom a szervezők részéről az igyekezetet a sokszínűség fenntartására zenei fronton, komolyan aggódom hogy alakul a jövő, ha az idősebb korosztály kikopik a látogatókörből.
Szólj hozzá!